2010. március 10., szerda

Az álmok valóra válnak: 1. fejezet

1. fejezet: Új hely MEGINT ÚJ HELYRE KÖLTÖZÜNK. Mondhatnám, hogy megszoktam, de már nagyon kezdtem unni. Mindig elveszítettem azokat az embereket, akiket megkedveltem. Sajnos mindig gyorsan, és túlságosan is megszerettem mindenkit.
A szüleim, Daniel és Annie Hurst mindig hirtelen döntenek úgy, hogy továbbállunk. Eddig mindig pénteki nap, iskola után, vacsoránál volt, amikor közölték, hogy újra költözünk, ez most is így volt. A bátyámmal, Jamesszel nem mondtunk semmit. Csöndben elfogadtuk, és elindultunk pakolni, hogy mihamarabb elindulhassunk. Addig apám telefonálgatott a megfelelő helyekre, hogy elmegyünk, például az iskola igazgatójának, ha már be volt zárva az iskola, és senki nem volt ott, hogy ne számítsanak ránk a következő héttől.
Másnapra már el is tűntünk mindenhonnan. Ilyenkor bár nem szólok egy szót sem, magamban mégis azt kívánom, bárcsak ne lenne annyi pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak. De soha nem teljesül ez a kívánság, mert ugyanis a szüleimnek nagyon jól kereső munkájuk van, és nincsenek helyhez kötve sem. Apám ismert ügyvéd. Sok munkája van, és rengetegszer keresik fel, hogy segítsen. Vékonykeretes szemüvege, sötét haja és kicsi körszakálla komoly ember benyomását kelti. És tényleg az, néha még túlságosan is. Bár ettől függetlenül szemrevaló férfi, még a fiatalabb nők is megszemlélik.
Anyu pedig orvos, ráadásul az egyik legjobb a szakmában. Vöröses barna haja nagyon egyedi, mert természetes és nem festett. Mindig is irigyeltem érte, és sokan meg is fordulnak utána ebből kifolyólag. Sokat mosolyog, ami azt eredményezte, hogy kezdenek látszódni a mosolyráncok.
Izgatott voltam egy kicsit, de csak mert nem tudtam, hogy most merre felé visz az utunk. Tényleg. A váratlan, a titokzatos és ismeretlen mindennél izgalmasabb, tényleg. Csak azt nem értem, miért próbálom becsapni magam. Vagy ha magamat mégis, de téged, olvasót nem kéne.
Az igazság az, hogy túlzottan nyomott voltam. Aggódtam. Új város, új ház, új iskola, új emberek. Odáig rendben is van, hogy van már gyakorlatom ebben, már tizenegy éve folyamatosan költözködünk. De minden új helynek megvan a maga sajátos veszélye. Mindig megvan bennem a félelem, hogy esetleg annyira megkedvelek valakit, hogy megszakadok, ha újra költöznünk kell. Igaz, hogy a szüleim mindig azt mondják, hogy már helyben maradunk, de végül mindig megszegik a szavukat.
Látom rajtuk a rettegést, amikor pakolnak, vagy amikor elindulunk, és addig, amíg legalább az útnak a felét meg nem tettük, vagy amíg oda nem értünk az új házba. Nem mondják, hogy mitől félnek ennyire, de borzasztóan kiérződik minden szavukból, a hangjukból, a mozdulataikból. Hatalmas rejtély ez a számomra és James számára is. Őt is nagyon érdekli, ráadásul nem is nagyon tetszik neki, hogy mint őt, idősebb gyereket nem vonnak bele ebbe a dologba. Már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mi lehet a háttérben.
Amikor elindultunk, nem búcsúzkodtunk senkitől. Ha úgy vesszük nyomtalanul és láthatatlanul tűntünk el. Már vagy másfél órája mentünk folyamatosan. A kocsiban fülsüketítő volt a csend és borzasztóan nyomott a hangulat. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget is. Még a rádió sem szólt, csak eleinte, amikor elindultunk. Anyu kikapcsolta, és éreztem rajta, hogy nagyon ideges. Folyamatosan tekintgetett mindenfelé, még többet a visszapillantó tükörbe, hogy hátra is tudjon nézni. Mintha attól tartott volna, hogy valaki követ minket. Valaki, akitől borzasztóan fél. Elhatároztam, hogy amint alkalmam lesz rá, kiszedem a szüleimből, hogy mégis mi a fene folyik itt. Valamiért úgy éreztem, hogy a költözéseink összefüggnek a félelmükkel. Ránéztem Jamesre, aki mellettem ült, és láttam rajta, már csak a tekintetében is, hogy nagyon hasonlót forgat a fejében.
Jamesszel nagyon hasonlítottunk egymásra, és közel is álltunk egymáshoz, mindig is jó testvérek voltunk. Gyakran csak egymásra kellett néznünk, hogy tudjuk, mire gondol a másik, mit akar éppen mondani. Mindig így kommunikáltunk egymással, ha nem akartuk, hogy valaki meghallja, miről is folyik éppen a szó. Kiskorunkban is ilyenek voltunk. Amikor ezt észrevettük, próbáltuk kitalálni, hogy ez mitől is lehet. Mindenféle gyerekes, vagy éppen mágikus dolog az eszünkbe jutott. Határtalan volt a fantáziánk, amivel meg akartuk oldani ezt a kezdetben bosszantó rejtélyt. Végül feladtuk, és elfogadtuk egyszerű tényként. Azóta már természetesnek vesszük, és szinte nem is figyelünk rá.
A kíváncsiság mellett az ő szemében is ott volt a félelem. De benne nem az a félelem volt, ami anyuban. Hanem az, ami bennem. Megint a költözés.
Hirtelen eszembe jutott, hogy még csak nem is tudjuk, hogy merre tartunk, így megszólaltam.
- Tulajdonképpen most hova is költözünk? – kérdeztem megtörve a csendet, ami ennyi idő után elég fura volt. A hangom is kicsit rekedtesnek tűnt.
- Ó, hát még nem mondtuk volna? – kérdezte apu. – Visszamegyünk Oregonba, Detroitba.
Majdnem felsikítottam. Nem tudtam mit is kellene most éreznem, vagy mit érezhetnék. Egyszerre éreztem örömöt, ugyanakkor még jobban rettegtem. James is ugyanígy. Visszamegyünk a szülővárosunkba, ahol ez az egész kezdődött tizenegy éve. Még csak hat éves voltam, nem sokat értettem az egészből, de biztos voltam benne, hogy a szüleim okosak, és tudják mi a helyes.
Kíváncsi vagyok, hogy kik maradtak ott a régi barátaim közül, és kik azok, akik még emlékeznek ránk. Nem számítottam sokra, de az izgalom is bennem volt. Vártam is, hogy végre odaérjünk, de azért is fohászkodtam, hogy minél később jöjjön el a pillanat, amikor meglátom a várost.
A lehető legmesszebb voltunk Oregon államtól. New Yorkból mentünk Ohióba, onnan mentünk repülővel, úgy hogy ennél messzebb nem is lehettünk volna. A repülőn szerencsére tudtam aludni egy keveset, így legalább elfelejthettem egy időre a kételyeimet és az aggodalmaimat. Washington államban szállt le a gép, onnan már alig volt pár nap Oregon. Három nap után már Detroit közelében voltunk.
Az ismerős táj villámgyorsan szaladt el mellettünk, mégis olyan volt, mintha lassított felvételben mennénk. Már csak egy órára voltunk a várostól. Az a kocsi, amit apu évekkel ezelőtt ott hagyott a reptéren megőrzésen, nagyszerű állapotban volt, így gyorsan is ment. Nem tudom apu előrelátó volt-e vagy sem, de valamiért ezen nem akartam gondolkozni.
Alig vártam, hogy megérkezzünk, mert a tehetetlenség, a folyamatos ücsörgés kezdett megőrjíteni. Tudtam, hogy mindjárt megérkezünk, de olyan távolinak tűnt a cél. Valószínűleg apu is ugyanazt érezhette, vagy észrevette, hogy mire gondolunk, mert jobban beletaposott a gázba.
Amikor elértük a várost, igyekeztem mindent alaposan megszemlélni, hogy mi változott, és mi az, ami ugyanaz maradt. A kedvenc boltjaim, kávézók, fagyizók, és kis éttermek ugyanolyanok voltak. Viszont nagyobbnak tűnt a város, mint amilyenre emlékeztem. Aztán feltűnt, hogy több üzlet és több ház épült. Úgy tűnik a kis városból közepes város lett.
Nagyon reménykedtem, hogy nem fog sokat változni. Régen mindenki ismert mindenkit, és mindenki köszönt mindenkinek. A városbeliek még a közeli indián rezervátumbeliekkel is nagyon jóban voltak. Most egyetlen indiánt sem láttam, és még az indián boltok helyett is mást nyitottak. Elhatároztam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elmegyek a rezervátumba és meglátogatom azokat a barátaimat, ha ott vannak még.
Végigmentünk a városon, aztán megint egy erdős útszakasz következett. Végül házak sokaságát találtuk. Nem kellett sokat kanyarodnunk, végig egy utcában kellett mennünk. Aztán elértük az utca végét, és ott állt a régi házunk. Hirtelen megrohamoztak a régi emlékek. Emlékszem, mindig az előkertben csoportosultunk az akkori barátaimmal és próbáltuk kitalálni, hogy mit játszunk, hova menjünk, vagy egyszerűen csak leültünk a lépcsőre, vagy az egyik fa alá, vagy a kocsi feljáróhoz, és kitalált történeteket mondtunk egymásnak, amit mindig másnak kellett folytatnia.
Nagyon szerettem ezt a környéket, itt sok barátot szereztem. Minden szabad percünket együtt töltöttük. A házunk a legutolsó az utcánkban, utána földút következik, amin hosszas gyaloglás után az erdőhöz jutunk. A házunk mögött nagy, terjedelmes fák határolják el a hátsókertet az utána lévő hatalmas tisztástól és szőlőstől. A hátsókert is tele van kisebb-nagyobb fákkal. Az egyikről régen egy gumiabroncs lógott le hintaként. Nem tudtam megvan-e még, de reméltem. Régen két fára felkötöttünk egy nagy függőágyat. Szerencsére mai napig megvan, mert elvittük magunkkal. Első dolgom lesz visszakötni, amint kimegyek a hátsókertbe. Apuék bérbe adták a házat, így nem tudhattam, hogy mi az, amit meghagytak. A szüleim tettei pedig kezdtek túlzottan érdekelni. Bérbe adták a házat… Ennyire előre látóak voltak? Vagy csupán a véletlen műve? Amint alkalmam nyílik, kiszedek belőlük mindent.
Lassan szálltunk ki a kocsiból miközben mindannyian a házra meresztettük a szemünket. Semmiben sem változott, legfeljebb csak annyiban, hogy a bérlők valószínűleg újra festették a házat és a postaládát. Nyilván már eléggé megkopott, és nem akarták, hogy úgy tűnjön, nem törődnek a házzal. Nem volt más színű, ugyanolyan fehér maradt, csak legfeljebb kicsit világosabbnak tűnt az új festék miatt.
Csak most kezdtem érezni igazán, mennyire is hiányzott ez a kellemes, kétszintű, viszonylag nagy és kényelmes ház. Mindig is ezt tartottam az igazi otthonomnak, de most valahogy idegennek is tűnt. Ezt persze nem csodálom, rég nem jártam itt. A szomszédos házakból kíváncsi tekintetek fürkésztek minket. Nem láttam, de éreztem, hogy néznek. Furcsán csönd volt a környéken, pedig régen hemzsegett az utca a gyerekektől. De most mintha mindenki zárkózottabb lenne, mintha félnének. Nem fordultam meg körülnézni, úgy gondoltam úgyis lesz rá időm. Úgy voltam vele, ha akarnak, hát hadd nézzenek. Azért reménykedtem, hogy a régi szomszédok, emberek közül lesz olyan, aki megismer majd minket. Legalább kicsit könnyebb lenne a visszailleszkedés.
A költöztetők a kocsi feljáróra pakolták a bútorokat és a dobozokat. A fiúk nekiálltak bevinni a bútorokat, mi anyuval pedig a dobozokat vittük. Úgy gondoltuk, hogy majd akkor fogunk kipakolni, ha már minden bent van, a bútorok pedig a helyükön. A ház belseje is ugyanolyan színű maradt. A nappalinak megmaradt a kellemes, halvány narancssárga színe. Az előszobának csak picivel volt világosabb a színe. A konyha halvány sárgában tündöklött a hozzá illő színes, mintás csempékkel, és a fából készült szekrényekkel. Mindig megnyugtatott a konyha színe.
Már javában pakoltunk be a szekrényekbe, és fel a polcokra, amikor dudaszót hallottunk. Egyértelműen hangzott, hogy a mi házunk előtt van valaki. A szüleim először megrezzentek, de viszonylag nyugodtak voltak. Csak a tekintetük volt kissé ijedt. Apu kinézett az egyik konyhaablakon, ami az utcára nézett, majd zavartan kiment, miután mondta, hogy maradjunk bent. Hallottuk a hangfoszlányokat, hogy két ember beszélget, de nem sokat értettünk belőle. Nem sok idő telt el mire visszajött, és mosolyogva odajött hozzám.
- Van egy kis meglepetésem, és szeretném, ha kimennél. Kint áll a kocsi feljárón – mondta somolyogva.
Kimentem és azonnal a feljáróhoz siettem. Majdnem felsikoltottam, még idejében fogtam be a számat. A legrégebbi álmom vált valóra. Egy gyönyörű, fekete, hatalmas, platós terepjáró állt előttem. Nem is akármilyen, egy Toyota Hilux. Régóta szerettem volna egy autót, és hogy most kaptam egyet, ráadásul a kedvenc fajtámban, az csak hab a tortán.
Hirtelen egy kocsi kulcs lebegett el a szemem előtt. Ezek szerint tényleg nem álom volt. Mosolyogva megfordultam, és apám nyakába ugortam. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ilyen drága ajándékot, de nagyon örültem neki.
- Nagyon köszönöm.
- Mindannyiunktól kapod – mondta apu a szorításomban, aztán odamentem anyuhoz és Jameshez is.
- Nektek is nagyon köszönöm. De miért kapom? – kérdeztem.
- Azért, mert nagyon jól viselted a költözéseket, egy rossz szavad nincs, és mert ennyi dolog mellett még nagyszerűen tanulsz is – magyarázta apám.
Hát igen, mindig igyekeztem jól tanulni. Soha nem akartam magántanuló lenni, ahhoz túlságosan is társasági lény vagyok, rendesen iskolába akartam járni. Kicsit nehezebb volt így, hogy mindig máshova jártam, és mindig más volt éppen a tananyag. James is egész jó tanuló volt mindig. De éppen hogy csak átment minden évben a vizsgákon. Neki nehezebben megy az iskolaváltás, és a tanulás a költözések miatt. A beilleszkedés viszont annál inkább. Könnyebben megy neki, mint nekem, ez biztos.
- Majd minden nap te vihetsz és hozhatsz a suliból – vigyorgott rám a bátyám.
- Tiszta mennyország lesz – vágtam vissza ironikusan.
Áldottam a szerencsémet, hogy már két éve megcsináltam a jogsit. Néha megkaptam apám kocsiját, nehogy kiessek a gyakorlatból. Már vártam a holnapot, hogy kipróbálhassam az autót, és mert időközben a félelem mellett izgalmat is éreztem, hogy mi lesz majd a suliban. Már esteledett, úgyhogy anyuval nekiálltunk főzni valamit vacsorára. Kezdtünk nagyon éhesek lenni az egész napi munkától és utazástól.
Miután megvacsoráztunk és elmosogattunk, Jamesszel fölhordtuk a dobozainkat az emeletre. Amióta itt vagyunk, nem is jártam még a régi szobámban. Amikor az első dobozzal beléptem az ajtóm küszöbén, azt hittem rohamot kapok. Semmi nem változott. Egy folt, egy lyuk, egy repedés sem volt a falon, ami arra utalt volna, hogy nem én laktam is, és hogy tizenegy éve másé volt ez a szoba. Az égszínkék, a napsütötte sárga, narancssárga és piros szín, ami a szobámban volt, mint nagyon hiányzott. Életet leheltek belém, és reményt adtak. Nem hiába, jó volt a választásom már kiskoromban is. De hirtelen semmit sem éreztem. Olyan nyugodt lettem, mint még soha azóta, hogy elmentünk innen.
James és apu már felhozták a bútorokat. Rájuk bíztam az elrendezést, és úgy láttam, kedveskedni akartak nekem, mert az ágyat visszarakták az egyik ablak mellé, ahol régen is volt, és ahova mindig ki tudtam ülni. Az íróasztalt a másik ablakhoz tették pont olyan szögben, hogy jól ráessen a fény, ha írom a házimat, vagy éppen verseket, vagy történeteket, vagy a naplómat szeretném írni. Mivel balkezes vagyok, ezért mindig voltak problémáim.
A nehezebb dobozokat is fölhozták már, nekem csak a bőröndöket és a könnyebb dobozokat kellett. Csak a legfontosabbakat pakoltam ki. Néhány ruhát, füzeteket és tollakat. Korán le akartam feküdni, így bepakoltam másnapra a táskámat, beállítottam az ébresztőórát, és elmentem fürödni. Jól esett a meleg zuhany, úgy éreztem, a sok utazástól, pakolástól és takarítástól hihetetlenül koszos lettem. Most nagyon tisztának éreztem magam hirtelen.
Jó érzés volt befeküdni a puha ágyba mosakodás után. Kényelmes volt azok után, hogy napokig a kocsiban aludtam, ugyanakkor szokatlan is volt. Hamar elaludtam, amitől eléggé mélyálomba merültem. Most már úgy gondolom, bár ne aludtam volna el.
Szörnyű rémálmom volt. Egy szörnyeteg kergetett, mert meg akart ölni. Lihegve és fáradtan menekültem előle. Nem láttam sem az arcát, sem a termetét, azt sem tudtam, hogy ember-e egyáltalán. A szemei vérvörösek voltak, a szemfogai hegyesek, és még karmai is voltak. Körülöttem minden vaksötét volt, nem tudtam merre futok, merre menekülök, de mégis éreztem, hogy jó irányba tartok. A szörny szemei, fogai és karmai pedig úgy világítottak, mintha lámpák lettek volna. Ez a valami vicsorgott és morgott folyamatosan. Azt hittem el fog kapni, egyre közelebb ért. Már éppen ugrani készült, amikor hirtelen zihálva, és sikoltozva ébredtem.
- Katie! Ébredj! – James hajolt fölém, közben megszólalt az ébresztőóra. – Nyugodj meg. Biztosan megint rosszat álmodtál. Nyugalom, itt vagyok – mondta, miközben magához húzott, és átölelt.
Mindig ő jött be, ha rosszat álmodtam, mindig magához ölelt, én pedig szokás szerint megszorítottam, és jó volt hozzábújni, közel érezni magamhoz egy erős testet, ahol biztonságban érezhettem magam. Régen, amikor kicsi voltam, akkor is James védett meg mindenkitől, aki bántani akart. Mindig számíthattam rá.
Reméltem, hogy a szüleinket nem ébresztettem föl a sikoltozásommal. Nem volt túl sok kedvem sem nekik, sem a bátyámnak. Ilyen borzalmasat még életemben nem álmodtam. Csak hasonlók háborgattak még, és eddig mindig akkor, amikor az első éjszakát töltöttük az új házban. Általában végig is kísértek addig, míg újra nem költöztünk.
Nem nagyon értettem, hogy itt miért jött újra elő, hiszen ha úgy vesszük, akkor ez nem új ház, csak régen aludtam itt. Féltem, ha ezt elmondanám a szüleimnek, vagy akár Jamesnek, akkor megint minden kezdődik elölről, újra költöznénk.
Eszembe jutottak azok az emberek, akikkel összebarátkoztam ez alatt a sok év alatt. A családom azt mondaná, hogy éppen csak meg tudták jegyezni az utolsó városban lévő embereket. De nekem borzasztóan fontosak voltak. Akikkel igazán jóba lettem, azokkal e-mailcímet cseréltünk, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Szerencsére gondoltam erre már akkor, amikor összebarátkoztam valakivel. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor elválunk. Nagyon hiányoztak.
- Na, most már megnyugodtál? – kérdezte James kizökkentve a gondolataimból. Az arcán aggodalmas pillantást láttam, ami ugyanakkor gyengéd is volt.
- Igen. Köszönöm James – mondtam neki hálásan egy nagy ölelés közepén.
- Ugyan, nincs mit. Van kedved elmondani, mit álmodtál?
- Ne haragudj, de inkább nem. És légyszives anyuéknak se szólj. Nem akarok újra elköltözni – néztem rá könyörögve. Ha bármikor rosszat álmodtam, a szüleim kifaggattak, hogy mi volt az, és rájöttem – sajnos későn, hogy az álmaim alapján döntenek, hogy mikor költözünk.
- Rendben, ne aggódj. Nem szólok nekik – mondta James, és tudtam, ő se szeretne költözni.
Hallottuk, hogy a szüleink is ébredeztek. Elkezdtek mocorogni, megkezdődött az új életünk. Jamesszel egymásra néztünk, én pedig azonnal felpattantam az ágyról, és rohantam a fürdőszobába, mielőtt még James foglalná el előbb. Versenyt futottunk, amiben én mindig is jobb voltam. James volt az erős, én a gyors. És ez mindenben így volt. Én mindig gyorsabban készültem el, míg James állandóan piperézkedett, néha még többet is, mint egy átlagos lány. Ha így folytatja, a végén az lesz, hogy minden reggel apuék fogják bevinni a suliba. Engem nem fog túlzottan érdekelni, ha elkésik. Tanulja meg végre, hogy készüljön el időben.
- Katie! – kiabált be a fürdőbe. – Kérlek, engedj be, muszáj bemennem.
- Bocsi James, de most enyém a fürdő. Várnod kell még egy kicsit.
- De Katie, nagyon kell, kérlek. Vagy akkor legalább siess!
- Igyekszem, de utána, ha nem vagy kész időben, engem nem érdekel, elmegyek nélküled.
James még toporgott egy ideig az ajtó előtt. Kb. tíz perc alatt kész lettem. Amint kijöttem, szinte fellökött, úgy rohant be. Felkuncogtam, mert mást is kellett csinálnia, nem csak mosakodnia.
Miután gyorsan felöltöztem, lementem a földszintre, hogy még tudjak pár szót váltani a szüleimmel, és tudjak enni néhány falatot, mielőtt még iskolába megyek.
- Jó reggelt – köszöntem a szüleimnek.
- Szép jó reggelt kicsim. Hogy aludtál? – kérdezte anyu.
- Viszonylag egész mélyen. Először kicsit fura volt – mondtam nekik picit füllentve. Láttam, hogy fürkészték az arcomat, és tudtam miért. Ritkán hazudtam jól, de nem akartam nekik mondani, hogy rosszabb álmom volt, mint eddig bármikor. Nem akartam látni, ahogy sokatmondóan összenéznek.
- James megint piperézkedik?
- Nem csak. Most nagyobb dolga is van – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott James megkönnyebbült, ugyanakkor ijedt arca, amikor kijöttem a fürdőből. – De nagyon ajánlom neki, hogy ne akarjon elkésni, különben nem viszem el.
- Megértjük. De azért remélem, hogy mégis csak el fogod vinni – mondta apu jelentőségteljesen.
Tudtam, hogy arra gondol, hogy mindenféleképp vigyem el. Erre nagyot kellett sóhajtanom, aztán odamentem a lépcső aljához, és felkiabáltam.
- James! Igyekezz a szépítkezéssel, különben itthon hagylak!
- Megyek már, megyek! – kiáltott vissza.
Még jó, hogy csak ősz volt, és nem tél, máskülönben annyira melegem lett volna, hogy rám sült volna a kabát a várakozástól.
James tényleg olyan volt, mint egy lány. Kiöltözött, a legjobb összeállítását vette föl, amivel minden első nap hódítani szokott. Egyszerre volt egyszerű is, ugyanakkor kitűnt, hogy tetszelegni akar. Egy sötét farmer volt rajta, fekete trikó, és fehér ing. Barna haját fölzselézte, így pedig úgy nézett ki, mintha egy kis süni lenne a fején. Ha olyan lettem volna, mint a többi vásárlós, buta cicababa, és nem lett volna a bátyám, biztosan ráhajtottam volna. Szó se róla, tényleg szexisen nézett ki, ahogy a fekete izomtrikó kihangsúlyozta az izmait, a fehér kigombolt ingtől pedig annyira lazának tűnt, hogy az ember azt hihette volna, hogy bármit képes megtenni. New Jerseyben és New Yorkban voltak nagy sikerei. Ott sokan felkeresték őt, hogy legyen reklámarc, fotózásokra hívták, de a szüleink nem egyeztek bele. Mindegyik iskolában ő volt a menő, a híres szépfiú. Mindenki odavolt érte, még a tanárok is. Én csak árnyékként követtem, amit nem bántam. Nem akartam a suli sztárja lenni. Persze James mindig ott volt a közelemben, ha esetleg bármi baj lenne.
Amint James leért, fogtam a kocsi kulcsot és a táskámat, elköszöntünk a szüleinktől, aztán mentünk is. Már csak beülni is élvezetes volt az új autóba, hát még amikor beindítottam. Dorombolt, mint egy kismacska, nagyon jó volt hallgatni. Óvatosan, de bátran kitolattam vele az útra, majd elindultunk.

Csak emlékezetből tudtam, hogy merre van az iskola. Mill City-ben volt, legfeljebb fél óra autóval. Ez a legközelebbi középiskola a környéken. Tizenegy éve történt, de még mindig emlékeztem, amikor apuékkal elmentünk egy iskolai előadásra, amelyben egy jó barátjának a fia is szerepelt, és meghívtak minket. Előttem volt az a pillanat is, amikor kinéztem az autó ablakán, és a sötét erdőben volt valami nagyon gyors állat. Hatalmas volt, és szőrös, a szemei csillogtak, a gyorsasága lenyűgözött. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg állat volt-e. Vagy, hogy egyáltalán volt-e ott valami, és nem csak káprázott a szemem. Végülis kislány voltam tele mesékkel.

Hirtelen kíváncsi lettem. Bíztam az érzékeimben és a jó reflexemben, így egy kicsit levettem a szemem az útról, amikor már nagyjából ugyanazon az útszakaszon voltunk, és az erdő mélyére igyekeztem nézni, ami hatalmas volt, és még mindig sötétség honolt rajta a reggel miatt, de már kezdett világosodni. Egészen a városig erdő közti út vezetett, aminek nagyjából a negyedénél jártunk.

Azt hittem ismét káprázott a szemem. Egy sötét, hatalmas lény futott a kocsival párhuzamosan csillogó szemekkel, amikkel rám nézett. Egyenesen engem, az én szemeimbe. Azt hittem, hogy vicsorog, de aztán jobban szemügyre vettem, és rájöttem, hogy olyan, mintha mosolyogna. A szeme boldogságot tükrözött, amitől összezavarodtam.

Visszanéztem az útra, hogy összeszedjem magam, és hogy ellenőrizhessem, James nem látott semmit. Mire újra az erdőbe pillantottam volna, a lény eltűnt. Olyan volt, mint egy jó nagyra nőtt farkas. A feltételezésemet egy hangos vonyítás igazolta. Elmosolyodtam, nem tudom miért. Talán az örömtől, hogy akkor, régen, nem csak hallucináltam, hanem tényleg láttam ezt az állatot. Vagy talán azért, mert egyszerűen odavagyok a farkasokért valamilyen okból kifolyólag, és most láthattam egy igen terjedelmes példányt.

De nem akartam a farkasra gondolni, amíg nem jövünk visszafelé. Mégis csak a farkas járt az eszemben, egészen addig, míg áthaladtunk a városon, és meg nem pillantottuk a sulit, és elő nem jött bennem újra a félelem.

Hát elkezdődött…

4 megjegyzés:

  1. sziaa,végigolvastam :) nagyon fain :) folytatást várom :P

    VálaszTörlés
  2. szia:) igyekszem olyan gyorsan írni,ahogy csak megy:)

    VálaszTörlés
  3. jolvan akkor :P chatre nem jössz fel? :)

    VálaszTörlés
  4. szia, bocsi hogy nem voltam mostanában, de nem volt netem, remélem majd tudunk beszélni valamikor :)

    VálaszTörlés