Igazán Édes

Nemrégen volt a születésnapom, és a páromtól kaptam egy könyvet. Hamar rájött, hogy ezzel mekkora örömöt tud nekem szerezni! :) A könyv, amit kaptam Tammara Webber írta Sweet címmel, és 2016-ban jelent meg. Ha nem számítjuk bele, hogy nap közben dolgozom, akkor mondhatjuk azt is, hogy másfél nap alatt sikerült kiolvasnom. Egyébként is szeretek olvasni, és általában gyorsan is tudok, ha valami nagyon érdekel. Azonban ezt a könyvet egyszerűen nem bírtam letenni.

Kezdjük azzal, hogy az írónő bevallotta magáról, hogy azokat a történeteket szereti, amelyeknek Happy End a vége. Ezzel már az első pillanattól kezdve közel éreztem őt magamhoz. Már csak azért is kíváncsi voltam az írására, mert a párom először vett nekem ajándékba úgy könyvet, hogy nem én választottam, és nem kérte ki a véleményemet. Nem lőtt mellé, az biztos!

Ráadásul ahogy olvastam, érződött benne egy fontos üzenet is a világról. Védjük a tengereket IS! A főhősnő, Pearl ugyanis a híres Harvard, az orvosi egyetem helyett egy kisvárosi tengerbiológiával foglalkozó iskolát választott. A tengerekről szeretett volna tanulni és arról, hogy mi milyen hatással van a vizekre, hogyan lehetne megvédeni őket a szennyeződéstől és egyúttal megmenteni az élővilágot is.

A lány egyébként ezzel ellene szegült édesanyjának és akkori barátjának, akik azt akarták, hogy mindenképpen orvos váljon belőle. A végén az édesanyjával kibékült, a fiú börtönbe került, mert egy szociopata barom volt. Egyszer ütötte meg a lányt, de később is bántotta őt lelkileg. Egy kicsit idekapcsolom a főhőst, Boyce-t, akinek az apja alkoholista volt, és mindig bántotta a családját. Az anyja elhagyta őt és a bátyját, amikor a fiú hét éves volt, mert nem bírta tovább. Boyce  bátyja pedig nyolc évvel később meghalt Irakban, miközben a társait próbálta megvédeni. Egészen addig ő viselte az ütéseket, még azokat is, amiket Boyce-nak szántak. A másik verzió az volt, hogy az idősebb fiúnak sikerült lenyugtatnia őrjöngő apjukat.

Ez a másik dolog, ami borzasztóan fel tud bőszíteni, a családon belüli erőszak. Különösen, amikor védtelen gyerekek és nők ellen támadnak. Ugyanakkor az sem hagy hidegen, hogy egy anyuka hogyan teheti meg azt, hogy elhagyja a gyerekeit, ráadásul egy olyan apukánál, akitől nem áll messze a brutalitás. Talán gonosz vagyok, de aki nem foglalkozik a gyerekeivel, és csak így el tudja hagyni őket, az minek szülte meg? Minek kellett neki gyerek? Miről tehet az a gyerek, hogy elhagyják őt? Viszont a felnőtt, ha már elvállalta, hogy megszüli és neveli azt a gyereket, akkor ne hagyja el őt, hogy saját magának könnyebb legyen. El akart menekülni egy elmebeteg ember elől? Akkor vigye magával a csemetéit, akik semmiről sem tehetnek, és akik még inkább védtelenek.

Bocsánat, egy kicsit elkanyarodtam a történettől, de ez igenis fontos üzenet a könyvben. Főleg, hogy Pearl szakított a barátjával és nem engedett neki, az bárhogyan is próbált bocsánatot kérni. Boyce pedig szöges ellentéte volt az apjának. Persze, neki is voltak rosszabb időszakai, amikor ivott, füvezett és csajozott, de sosem ütött meg lányt. Fiút is csak akkor, amikor úgy hozta szükség. Az ivással mértéket tartott, mert nem lett belőle alkoholista. Éppen csak annyit ivott, hogy ellazuljon. Ami nem tetszett, hogy a lányokkal azért volt együtt, hogy ne gondoljon Pearl-re, akibe gyerekkoruk óta szerelmes volt.

Pearl egy Mexikóból bevándorló nő lánya. Pearl már Amerikában született, és tizenhárom éves volt, amikor az édesanyja összejött egy orvossal, akinek kerek perec megmondta, hogy neki a lánya az első. A férfi a nevére is vette, és boldogok voltak együtt. Pearl-nek nem szállt a fejébe a gazdagság, pedig mindent megkapott, amire szüksége volt, vagy éppen nem volt szüksége. Elsőre ő az a tipikus jó kislány, aki meg akar felelni másoknak, és fél, hogy mi történik akkor, ha nem teszi.

Ebben (is) jött segítségül Boyce. A fiú megmentette a lány életét, amikor az majdnem vízbe fulladt öt évesen. Ezzel együtt a lány is megmentette Boyce-t egy bizonyos szinten. Titkos pillantások, csendes, rövid, de annál többet mondó szavak, végül titkos találkozások közben Boyce mindig arra bátorította a lányt, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ne féljen saját döntéseket hozni és azokért a felelősséget vállalni. A fiú segített Pearl-nek felnőni, hiszen nem elég, ha az ember emelkedett intelligencia miatt átugorhat egy osztályt, és aztán egy alapdiplomát szerez huszonegy évesen.

Boyce egyébként egy huszonhárom éves fiatal, aki már a középiskolában segített az apjának annak autószerelő műhelyében. A garázs ráadásul nem is volt messze, hiszen mellette laktak egy lakókocsinak nevezett házban, valahol a Mexikói öbölnél. Mint már említettem, egy eléggé problémás gyerek volt. Az apjának végül májbetegsége lett a sok alkoholtól, és eltávozott. Boyce-ra maradt hát a műhely, de egyébként is akkor már két éve ő vezette. Ő is már komolyabb volt, így nem esett nehezére úgy gondolni arra a műhelyre, hogy az az övé lesz.

Igen ám, de az édesanyja ismét felbukkant, akiről immár csak egy szó jutott az eszembe: pénzéhes. A fiú apjával ugyanis nem váltak el, végrendeletben pedig mindent egymásra hagytak még annak idején, amikor együtt voltak. Egy szó, mint száz, minden a tizenöt éve nem látott édesanyáé lett, aki nem csinált semmit, csak egy szál köntösben nézte a TV-t a kanapén. Mivel az írónő szereti a boldog végkifejleteket, természetesen ezt is sikerült megoldani, és Boyce-é lett minden. A végén pedig összeházasodtak és, reményeim szerint, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A könyvet úgy osztották fel, hogy minden fejezetben egy rész Boyce szemszögéből mutatta be az eseményeket, egy pedig Pearl-éből. A megfogalmazás igazán a fiataloknak való, bár a fiúk nyilván több vulgáris szót használnak. Így tesz Boyce is, viszont ez az egyetlen negatív kritikám erre a könyvre. Kétségkívül közrejátszik a magyar nyelv sokszínűsége is, de ezzel együtt is azt mondom, hogy túl brutális a számomra. Legalábbis ahogyan szokott beszélni a lányról. Értem én, hogy vágyik rá érzelmileg és szexuálisan egyaránt, de néha az volt az érzésem, hogy a nemi vágyat összekeveri a szerelemmel. Őszinte leszek, néha szívem szerint felpofoztam volna a modortalan mondataiért. :) De ennek ellenére egy nagyon élvezhető könyv és történet volt a számomra.

Egyelőre ennyi, igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni. Jó olvasást és további szép napot nektek! 

Novellák, mesék és egyéb nyalánkságok

Meleg van, jön a nyár, szép az idő = I'm HAPPY

Bevallom őszintén, hogy ezt a bejegyzést lassan egy hónapja meg akarom írni. Bár mintha még csak maximum két hét telt volna el. Ebből a szempontból vannak jó híreim is és persze vannak rosszak is. Kezdjük a jókkal, mert a rosszak sajnos ezekből indulnak ki.

Az első jó hír, hogy sikerült elköltözni. Két hete mondhatjuk el magunkról, hogy újra kertes ház boldog tulajdonosai vagyunk, akik élvezik a napsütést, a friss levegőt, a helyi piacról vásárolt friss ennivalót és nem utolsó sorban a kedves embereket! A fővárosban sokszor kimozdulni sem volt kedvem, hiszen minek? Azért, hogy mogorva embereket lássak, akik mással sem törődve mennek előre? Kösz, nem.

Itt ráadásul az ügyintézők is figyelmesek. Ez ugyan számomra nem újdonság, de a nagyapám elcsodálkozott rajta. Azóta is mindenkinek elmeséli, hogy itt milyen rendesek. Ezt természetesen nem csodálom, mert elég alpári módon bántak vele és édesanyámmal nem is olyan régen a fővárosban az egyik bankban. Szó szerint rájuk vágták az ajtót, mert rendszerhiba miatt nem működött a fél városban az OTP. Édesanyám kedvesen kérdezte, hogy mit lehet tudni, illetve mit tanácsolnának, főleg miután nagyapám még érvényes kártyáját is benyelte az automata. A "kedves" ügyintéző hölgy pedig odavetette, hogy nem az ő szolgáltatásuk, és rájuk csapta az ajtót. Hát ezek után lehet csodálkozni, hogy a nagyapám nem ehhez van hozzá szokva? Élete java részét a fővárosban élte, ugyan honnan lett volna fogalma arról, hogy valójában milyenek az emberek Budapesttől 30 km-re?

A lényeg, hogy most már jó helyünk van. Friss a levegő, minden szobából ki lehet menni a kertbe, és még a mi, Észak-keleti tájolású szobánkba is besüt reggel a nap. Szó szerint a hasunkra! Imádom! :)
A hab a tortán, hogy még munkát is kaptam a közelben. Ez a második jó hír. Az emberek itt is türelmesek, kedvesek és segítenek, ha arról van szó. Nem utolsó sorban pedig az angol nyelvet is tudom gyakorolni!

A rossz hírnek egyébként az előbbi kettő a kiindulópontja. Ugyanis még nem teljesen sikerült elrendezkedni, mivel én is, és a párom is dolgozik. Így a szabadidőben még csinosítgatjuk a magunk kis részét, ezért is nem volt sok időm most írni.

A harmadik jó hír, hogy megkaptam a jogosítványomat! Szóval most már saját autóval is mehetünk úgy, hogy én vezetek. Kell is a gyakorlás, de már annyira vártam, hogy oktató nélkül is én irányíthassak. :D

Végül, de nem utolsó sorban úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Végül is mit veszíthetek? :) Írtam egy novellát, amit április végén el is küldtem a Könyvmolyképző Kiadó Érints meg! pályázatára! Az írók júniusban fogják megtudni, hogy a novellájuk továbbjutott-e, és hogy később bekerül-e abba a válogatásba, amit a Kiadó népszerűsíteni szeretne majd. Drukkoljatok, hogy az én művem is nyertes legyen! :) Ha mégsem jön össze, akkor majd ide felrakom, hogy el tudjátok olvasni, és véleményt mondhassatok róla.

Nagyon sok tervem van az írással kapcsolatban, amit már meséltem Nektek. Ugyanakkor annyi ötletem van, hogy nehéz rendszerezni őket, és még nehezebb eldöntenem, hogy melyikkel kezdjem, mert mindegyiket legalább ugyanolyan fontosnak tartok. Lassan azonban csillapodnak a hullámok, és el tudok kezdeni egy kicsit befelé figyelni, a gondolataimra koncentrálni. :)

Addig is Szép napot Nektek, és olvassatok sokat! :)

Szalad az idő

Néha elveszek a gondolataimban. Meg persze a napokban. Egyszer csak azon kapom magam, hogy azt sem tudom, éppen milyen nap van. Aztán felvilágosítanak róla, hogy lemaradtam egy héttel. Ezek után persze fejvesztve rohanok, hogy milyen feladatokat kell még elvégezni. Mert hát azért vannak. Főleg most...

Szelektálni a lakásban lévő holmikat. Amiket szelektáltam, azokat egy külön kupacba összegyűjteni, hogy könnyebb legyen vagy kidobni a kukába, vagy elvinni egy gyűjtőhelyre a rászorulóknak. Attól függően, hogy miről van szó. Majd ezek után, amiket nem "hajigáltam" ki könyörtelenül, bedobozolni. Mert így könnyebb lesz bedobni a kocsiba, ha eljön a költözés ideje. És TE JÓ ÉG! Mindjárt itt lesz az idő! Pedig, mintha csak alig pár napja tettük volna fel a hirdetést! :O

Na szóval... Ezen kívül pedig részt veszek egy novellapályázaton, amit a Könyvmolyképző Kiadó hirdetett meg. Ez lesz életem első írása, amit benyújtok egy pályázaton, szóval szorítsatok! Izgulok miatta, és igyekszem a lehető legtöbb energiát belefektetni. Sajnos azonban van, amikor elhagy a múzsám, bár gondolom ez sok íróval megesik. Néha viszont nehéz rávennem magam, hogy adott helyzetben egy kicsit mással foglalkozzam, pihentessem a dolgot és a gondolataimat.

Meg persze azért a magánéletemet sem szabad elhanyagolnom. A párommal és a barátaimmal is kell foglalkoznom olykor-olykor. :P Sportolni is szeretek, és kifejezetten ingerült tudok lenni, ha a (jelenleg) 3-ból akár egy is kimarad. Meg hát azért a lakásban is akad tennivaló bőven, függetlenül a költözködés okozta tevékenységektől.

Egy szó, mint száz, nem tűntem el. :) Oh, és nem is kifogásokat kerestem! Csak gondoltam jó, ha mesélek egy kicsit magamról is. :) A regény következő fejezetével is igyekszem, és megosztom Veletek, amint tudom. Addig is jó olvasást, Kellemes Húsvétot előre is! A lányoknak sok locsolót, a fiúknak pedig sok piros tojást kívánok! :)