Az álmok valóra válnak - 4. fejezet - Váratlan fordulat

Megmondom őszintén, szerintem a fejezetek címei még hagynak némi kívánni valót maguk után. Nem is állítom, hogy így fognak maradni, és nem változtatok rajtuk. "Sajnos" - vagy nem - én már csak ilyen vagyok. Az utolsó pillanatban képes vagyok változtatni valamin. Azonban ahogy ígértem, itt van a történetem következő fejezete. :) Jó olvasást!

4.

Váratlan fordulat

Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.

Audrey Hepburn

Iannel annyit beszélgettünk még éjszaka, hogy a végén egymás mellett aludtunk el. Szerencsére elég nagy volt az ágyam ahhoz, hogy összepréselődve elférjünk, amilyen nagy testű volt a bátyám. Az éjjel elmondta, hogy ő sem érti, hogy miért jött ilyen hamar egy újabb rémálom, ami a szüleinket mindig tovább űzi, és velük együtt minket is. Azt mondta, hogy már aludt, amikor arra ébredt, hogy érzi a vergődésem, aztán meghallotta, hogy sikítozom, amitől annyira megijedt, hogy azonnal átrohant a szobámba. Ha a szüleink meghallották volna, ők is biztosan berontottak volna az ajtón, Ian pedig nem szólt nekik. Megegyeztünk, hogy nem is fogjuk említeni nekik mondván, hogy amiről az ember nem tud, az nem fáj.

Úgy éreztük, hogy a szüleink nem véletlenül hoztak vissza minket Angliába. Még mindig látszódott rajtuk a rémület, de valahogy mégis nyugodtabbnak tűntek, mint eddig bármikor. Szerettünk volna a végére járni ennek a dolognak, de fogalmunk sem volt róla, hogy hol kezdjük. Ha a nem találunk semmi kiindulópontot, és a szüleink minden bizonnyal nem fognak mondani semmit, valahogy kilátástalannak tűnt ez az egész. Aztán valamilyen oknál fogva az éjszaka szóba hoztam Iannek, hogy megtaláltam Alan könyvesboltját. Volt valami rejtélyes abban a fickóban, ami miatt azt éreztem, hogy több van benne, mint amit mutat, és még többet tud rólunk, mint amennyit mi hiszünk, és valamiért olyan ismerősnek tűnt, amikor a szemébe néztem. Ian is így volt vele, ezért már csak kíváncsiságból is el fogunk menni abba a boltba.

  – Valamit el kell mondanom Ian, de kérlek, ne légy dühös.

  – Ez rosszul kezdődik Lilly. Mit akarsz mondani? – kérdezte Ian az arcomat fürkészve.

  – Az a helyzet, hogy nem igazán ez volt az első rémálmom, mióta ide költöztünk.

  – Ezt meg hogy érted?

 – Tegnap éjjel is álmodtam – vallottam be végül. Hiszen Ian a bátyám, akivel mindig mindent megbeszélünk. Nem tudtam volna titkolni előle, ami történt, bármit is ígértettem meg Becky-vel.

  – Micsoda? Mit? – kérdezte rémülten. – És mégis miért nem szóltál?

 – Kérlek, nyugodj meg, és beszélj egy kicsit halkabban, mert anyáék még meghallják – erre füleltünk egy kicsit, hogy halljuk, a szüleink nem-e ébredtek fel ránk, aztán Ian halkabban folytatta.

  – Mit álmodtál Lilly?

  – Nem láttam semmit, sötétben voltam, csak hangokat hallottam.

  – Milyen hangokat? – kérdezte Ian rémülten, de óvón.

  – Először egy autó kerekeinek a csikorgását, aztán egy becsapódást, mintha az autó nekiment volna valaminek… vagy valakinek – szinte hallottam, ahogy Iannek eláll a lélegzete, aztán elmondtam neki mindent. – Ian, a városban miután megtaláltam Alan boltját, át akartam menni az úttesten, és majdnem elütött egy autó.

  – Micsoda?!

Ian szinte kiabált, mire rászorítottam a kezem a szájára, hogy vegye halkabbra a hangerőt, végül úgy folytattam.

  – A hangok szinte teljesen megegyeztek az álmomban lévő hangokkal – mondtam neki, de az arcán semmi reakciót nem láttam. Továbbra is összehúzott szemöldökkel nézett, de tudtam, hogy csak arra vár, hogy magamtól folytassam. Megtettem. – És egyszerűen nem bírtam megmozdulni, amikor láttam, hogy az az autó felém közeledik. Fogalmam sincs mi történt vagy hogyan, de egyik pillanatban még az autót láttam, ahogy száguldozik velem szemben, a következőben pedig már a földön voltam, az autó mellettem, fejjel lefelé, darabokra törve.

Ian felszisszent, valószínűleg azért, mert elképzelte a jelenetet. Vagy talán azt, hogy az autó nem mellettem köt ki, hanem rajtam. Láttam rajta, hogy vesz néhány mély lélegzetet, hogy higgadt tudjon maradni. Csakhogy a dühtől és a kétségbeeséstől csak úgy áradt belőle az energia, ami éppen robbanni készül. Nem akartam, hogy teljesen kiboruljon, ezért megvártam, amíg egy kicsit lenyugszik, hogy ő kérdezzen tovább, amit aztán meg is tett.

  – Nem láttál semmi különöset? – a hangja kicsit rekedten hangzott, ahogy próbálta visszafogni magát. A kérdésre eszembe jutott az a szőke hajú fiú, aki visszanézett rám érzelemmentes arccal. Az emlékétől is kirázott a hideg, amit Ian észrevett. – Mi történt Lilly?

  – Láttam egy fiút, aki az autótól távolodott, de közben visszanézett rám. Utána be akartam nézni az autóba, hogy lássam a sofőrt… de nem ült benne senki – a karom is libabőrös lett tőle.

  – Lilly, nem lehet, hogy az a fiú akart elgázolni? – kérdezte Ian izzó, de aggódó tekintettel.

  – És a kocsi mitől állt a feje tetejére? – erre nem tudott mit mondani.

A történtekről addig-addig beszélgettünk, tanakodtunk és találgattunk egész éjszaka, amíg el nem aludtunk. Mivel vasárnap volt, így majdnem átaludtuk a napot, ami miatt talán kicsit meglepődtek a szüleink, de nem tették szóvá, csak megjegyezték, hogy a leckénket ne felejtsük el megcsinálni. Talán még örültek is, hogy végre békében ki tudtuk aludni magunkat. Ha tudnák…

A következő héten az iskolában továbbra sem álltak meg az események. Amikor hétfőn bementünk, Tristanék autója már ott volt, ahol addig mi parkoltunk. Meghökkentünk, amikor megpillantottuk, de nem csináltunk gondot belőle, és kerestünk egy másik helyet. A napot végül Becky-vel töltöttem, mivel ugyanolyan óráink voltak. Viszont valakinek a jelenléte igen csak feszélyezett. Órák előtt nem láttuk őket, és ugyebár a múlt héten is hiányoztak, de végül kiderült, hogy Tristan az én évfolyamomra jár, és vele is azonosak voltak a tanórák.

Végig engem bámult, de már nem olyan agresszívan, hanem inkább fürkészőn, mintha keresne valamit, amit talán hébe-hóba meg is talált, és ellágyult a tekintete. Nem tudtam, mi történt vele, de azt hiszem kíváncsi lettem volna. Ahogy így elnéztem a szemem sarkából, rájöttem, azon morfondírozom, hogy ha nem lenne mindig olyan durva, egészen jóképű lenne.

De gyorsan észbe kaptam, hogy nem lenne szabad ilyeneken gondolkodnom, hiszen nagyon csúnyán bánt velem, Ianről pedig ne is beszéljünk. Ettől pedig ismét magam előtt láttam a bátyám vérző arcát, és bár igaza volt abban, hogy tényleg gyorsan begyógyult a bordája is, nagyon mérges lettem erre a közelemben ülő fiúra. Ha azt hiszi, hogy elég csak szépen néznie ahhoz, hogy megbocsássak, akkor nagyon rosszul gondolja. Mérgemben észre sem vettem, hogy egy kis papír landolt az asztalomon.

Tudom, hogy mérges vagy, látszik a szemeden. Azt is tudom, hogy talán egy szót sem akarsz hallani sem rólam, sem tőlem. Mégis arra kérlek, hogy szánjatok rám néhány percet Iannel, mert szeretnék valamit elmondani a bocsánatkérésen kívül is. Szépen kérlek, nem csak rólam van szó, hanem rólatok is, és a biztonságotokról.

Meglepetten néztem fel, mire egy esdeklő, fekete szempárt láttam magam mellett. Nem tudom hogyan lehetett, de megesett hirtelen a szívem rajta, így egy aprót bólintottam. Talán rosszul láttam, de mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna fel. A szünetben a szekrénynél Iannek odaadtam a rövid levelet, hogy olvassa el. Láttam rajta a dühöt keveredve a meglepettséggel és a kíváncsisággal. Nagyon elgondolkodott azon, hogy vajon megkockáztassa-e ezt, vagy ne, illetve engem is odaengedjen-e a viselkedészavaros fiú közelébe, vagy hagyjon hátra.

Ez utóbbit természetesen egy pillanatig sem engedtem volna. Amikor körülnéztünk a folyosón, Tristant a bejárati ajtónál láttuk, mint aki vár valakire. Tudtuk, hogy ránk vár, de nem nézett felénk. Még a barátai sem voltak az iskolában, legalábbis mi nem láttuk őket sehol. Abban a pillanatban, ahogy felnézett egyenesen ránk, valami mintha megrohant volna. Egy emlék, egy felismerés – fogalmam sem volt, mi lett volna rá a legmegfelelőbb szó –, de Alan jutott az eszembe, és az, hogy bízhatunk Tristanben. Ettől persze valamiért nevethetnékem támadt, de igyekeztem elfojtani magamban.

Egymásra nézve Iannel, elindultunk mi is az ajtó irányába, mire Tristan nyugtázva a helyzetet megfordult és kiment. Odakint a parkolóban találtuk a mi autónknál, ami Ian összeszűkült szemét tekintve nem biztos, hogy jó ötlet volt. De Tristan szemében egy csepp agressziót nem láttam, csak a bűntudatot, amit a lehajtott feje csak megerősített. Valamiért ettől hirtelen megsajnáltam.

  – Mit akarsz? – Ian hangja nem volt túl barátságos, mint aki kiköpte volna a szavakat.

  – Beszélni veletek – mondta Tristan olyan hangon, ami tükrözte a tekintetét.

  – És mégis miről? – szívem szerint oldalba böktem volna Iant. Azért, mert ez a fiú így viselkedett, neki még nem kellett volna utánoznia.

  – Először arról, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Egy ideje nem vagyok önmagam, és elszállt az agyam.

  – Az nem kifejezés – szóltam közbe emlékezve arra, hogyan nézett ki Ian mellkasa. – Igazából örülhetsz, hogy nem jelentettünk fel súlyos testi sértésért.

Erre Tristannek elképedt az arca, és fájdalom suhant át rajta. Mintha eszébe sem jutott volna eddig a tettének ez a fajta következménye.

  – Igazatok van. És mint mondtam, nagyon sajnálom. Nem tudom, hogyan kárpótolhatnálak titeket érte.

  – Azt írtad, hogy beszélni akarsz rólunk. Mondd, amit akarsz, aztán felejtsük el egymást – vetette közbe Ian türelmetlenül.

  – Igen, így van. Bár ez egy kicsit hosszabb beszélgetést venne igénybe, de a lényeg annyi, hogy ha hiszitek, ha nem, mi ismerjük egymást, és ami azt illeti, barátok is voltunk annak idején, mielőtt elköltöztetek innen – olyan magabiztosan és tárgyilagosan beszélt, hogy bár nem akartam elhinni, a szívem mélyén valamiért mégsem vontam kétségbe a szavait. – Sőt, igazából te meg én a legjobb barátok voltunk.

Ahogyan ennél a mondatnál rám nézett, a tüdőmben rekedt a levegő. Nem tudtam hirtelen, hogy mit is mondjak, vagy egyáltalán mit higgyek. Ugyanakkor hiába nem emlékeztem semmire abból az időből, amikor itt laktunk, de olyan gyengéden nézett le rám, mintha egy rég elvesztett kincset talált volna meg, ami talán a legbecsesebb volt a számára. A nézésétől elpirultam, és kénytelen voltam másfelé nézni, mert szinte felperzselt a pillantása. Erre, mint aki felocsúdott valamiből, folytatta:

 – Valószínűleg ti nem emlékeztek erre, mivel sok olyan dolgot tettek akkoriban, amitől elfelejthettétek az akkor történteket. Tudom, hogy a tetteim miatt nem vagyok számotokra szavahihető, de arra kérlek titeket, hogy amint tudunk, menjünk el hárman az apámhoz, aki mindent elmesél nektek. Vagy ha jobban érzitek magatokat tőle, akkor menjetek ketten.

  – Az apádhoz? – kérdeztem értetlenül, de észrevettem, hogy egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán az előbbi pirulástól?

  – Igen, Alanhez.

Ezen mindketten elcsodálkoztunk Iannel. Ugyanakkor nem értem, mi is volt ennek az oka, hiszen már korábban is láttam a hasonlóságot kettejük között. Azonban mégsem hittem volna, hogy egyenesen egy apa-fia kapcsolatról van szó. Emellett azt sem tudtuk, hogy mi mindent tudhatott volna nekünk elmesélni, amit nem mondhatott el volna Tristan, ha persze olyan megbízható lett volna.

 – Mit tudna elmesélni nekünk édesapád, amit te nem? – kérdezte Ian, mintha a gondolataimban olvasott volna. Talán így is volt.

 – Igazából mindent veletek és a múltatokkal kapcsolatban. Mindent, amire nem emlékeztek, és amire kíváncsiak vagytok – Tristan kezdett egy kicsit magához térni az önsajnálatból, de még látszott rajta a visszahúzódás. – A szüleitekről, a szülőhelyetekről, és legfőképpen arról, aki kisgyerekkorotok óta üldöz benneteket – ennél a résznél egy kicsit lejjebb vette a hangját és közben körülnézett. – Ami azt illeti, én is el tudnám mondani ezeket, de úgy gondoltuk, hogy azok után, amit tettem, egy szavamat sem hinnétek el.

Ahogy kimondta az „üldöz” szót, tudtam, hogy a kérdés máris eldőlt. Azonnal egymásra néztünk Iannel, akinek annyira kitágultak a szemei a csodálkozástól, hogy az enyémek sem nézhettek ki másként. Persze ezzel a nézéssel egyben el is árultuk magunkat, ha esetleg eddig Tristan nem lett volna biztos magában. Iannel nem kellett, hogy kimondjuk a szavakat, tudtuk, hogy ugyanarra gondol a másik. Talán végre fény derül a rejtélyre az életünkkel és az üldözőnkkel kapcsolatban. Ugyanakkor egy kis időre is szükség volt, hogy megemésszük a hallottakat és megbeszéljük, hogy vajon tényleg hihetünk-e Tristannek. Így amikor a tekintetünkkel nyugtáztuk a másik gondolatát, megmondtuk Tristannek, hogy átgondoljuk azt, amit mondott, és legkésőbb másnap elmegyünk az apjához a könyvesboltba, hogy elmondja, amit tud. Az a kis üzlet nagyon barátságos volt számomra, emellett az egyetlen semleges terület, amit ismerünk a városban. Ezek után visszamentünk a következő órára.

Azt sem vettük észre, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Mire visszamentünk az iskola épületébe, már becsengettek. Gyorsan szétváltunk Iannel, viszont elcsodálkoztam azon, hogy Tristan velem tart. Mint kiderült, neki is ugyanolyan órája volt, mint nekem, így egy kicsit kínos volt, amikor egyszerre toppantunk be matek órára. Mindenki minket bámult, a tanár jól leszidott minket, de legalább megengedte, hogy beüljünk, és nem küldött egyből az igazgatóhoz.

Automatikusan Becky mellett foglaltam helyet, aki leesett állal követte a mozdulataimat, és a sarkamban lépkedő fiút. Tristan a mögöttem levő üres helyre ült, és onnantól kezdve furcsa borzongást éreztem a tarkómon egészen az óra végéig, mintha mindvégig engem nézett volna. Becky próbált volna egy kis üzenetet csúsztatni elém – biztosan arról akart volna faggatni, hogy hol voltam, és miért Tristannel jöttem. De a matek az a tárgy volt, ahol kénytelen kelletlen oda kellett figyelnem, hogy meg tudjam érteni. Ezt valahogy értésére adtam Becky-nek, így csak ennyit firkantott le egy kis cetlire:

Szünetben mindenképpen el kell mesélned! Ez most komoly? Épp Tristan Sage-et kellett választanod?

Jesszus, Becky azt hiszi, hogy Tristan és én kikezdtünk egymással? Visszagondolva az arckifejezésére, és a többi döbbent tekintetre, talán mindenki más is ezt hitte? Ezt ki kell valahogy magyaráznom Becky előtt, de úgy, hogy a családi „átokról” egy szót se szóljak. Ezek után alig vártam, hogy vége legyen az órának, ami egyben megszüntette azt az arcpirító érzést is, ami a hátam közepéből indult ki.

A szünetben Becky le sem szállt rólam, csak amikor úgy látta, hogy Tristan a közelben van. Nem akarta, hogy meghallja, amit mond.

  – Te megőrültél? – kezdte kioktató hangon. – Tristan egy elmebeteg, bajod fog esni, ha vele kezdesz. Egyáltalán mit csináltatok ti ketten?

  – Ne aggódj Becky, semmi probléma nem volt – igyekeztem a leghiggadtabban válaszolni. – A múlt héten az apja azt hiszem egy kicsit helyre tette, és csak bocsánatot akart kérni tőlem és Iantől. Kint voltunk a parkolóban, és nem vettük észre, hogy becsengettek.

  – Na persze, Tristan Sage bocsánatot kér. Ugye felvettétek videóra? – kérdezte gúnyosan.

  – Nem tudom, hogy milyen, nem ismerem. De tény, hogy bocsánatot kért, akár hiszed, akár nem.

Erre Becky nem tudott mit mondani, de láttam rajta, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm. Úgy tűnik, ilyen még sosem fordult elő, de a teljes igazságot nem mondhattam el neki. Ezzel a válasszal pedig lényegében nem is hazudtam, amit viszont utáltam volna. De úgy láttam, hogy a kérdezősködésnek aznapra vége lett, aminek kifejezetten örültem. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne nézett volna engem árgus szemekkel.

Csalódnia kellett, mert igyekeztem kerülni Tristant, és leginkább a tekintetét. Ugyanez nem volt elmondható róla, mert a nap hátra lévő részében folyamatosan magamon éreztem a pillantását, még ha nem is láttam őt sehol. Ettől függetlenül tudtam, hogy ő az, aki figyel, mert egyszer észrevettem, hogy Cassandra is engem figyel. Nem tudtam miért, de a szemét összeszűkítette, mintha én lennék a legutálatosabb látvány a világon. Nem értettem, hogy mi baja velem, de valahogy más érzés támadt bennem, amikor ő figyelt. Innen tudtam, hogy mikor nézett ő, és mikor Tristan.

  – Becky, elmondanád, hogy Cassandrának mi a gondja velem? Mintha teljes szívvel utálna – baj csak nem származhatott abból, ha megkérdezem, főleg mivel Becky egyik barátnője volt. Ezzel ráadásul a figyelmét is el tudtam terelni Tristanről.

  – Casnek gondja lenne veled? – nézett rám meglepetten a nagy, barna szemeivel, ártatlanul, mint aki semmit nem vett volna észre.

  – Hát úgy néz rám, mint aki a puszta tekintetével szeretne eltenni láb alól – világosítottam fel, bár emlékeztetnem kellett magam, hogy a gázolásnál Cassandra végig a lányokkal volt. Ettől függetlenül azért még róla is el tudnám képzelni, amilyen gonoszság sugárzott az egész lényéből. Még most is kirázott tőle a hideg.

  – Ne törődj vele, valószínűleg csak féltékeny.

  – Miért?

  – Mert titokban odavan Tristanért, de ezt persze nem hangoztatja.

  – Tristanért? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

  – Igen, merthogy imádja a rosszfiúkat, bár szerintem ez látszik rajta. Tristan ráadásul kifejezetten a zsánere. Csalódott lesz, ha megtudja, hogy nem is annyira rosszfiú, ha tényleg bocsánatot kért tőletek.

Nem akartam visszakanyarodni az előző témára, ezért csak elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogyan nézett rám Tristan a parkolóban, amikor elmondta, hogy a legjobb barátok voltunk kiskorunkban. A tekintetében azonban többet láttam ennél, amibe beleborzongtam. Valahogy olyan furcsán csillogott a szeme. Utána pedig végig a nyomomban volt, a tanterembe pedig konkrétan előttem is beléphetett volna, amilyen nagyokat lépett, de megvárt, és előre engedett. Teljesen más volt, mint az első nap. Akár meg is kedvelhettem volna, ha rögtön így kezdjük az ismerkedést. De az is eszembe jutott, hogy talán történt valami az életében, ami ilyenné változtatta, ami miatt így viselkedik. Legalábbis mi sokszor voltunk elutasítóak Iannel, hogy elkerülhessük a csalódásokat.

  – Lilly, ne mondd nekem, hogy te is belezúgtál hirtelen Tristanbe – hallottam valahonnan messziről Becky hangját.

Ahogy felocsúdtam a gondolataimból, rájöttem, hogy már a következő óra felé igyekszünk, és nem sokára vége a tanításnak. Iannel még nem sikerült megbeszélni, ami a parkolóban történt, de talán jobb is, ha csak kettesben beszélünk. Libabőrös lettem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan sok mindenre fény fog derülni az életünkkel kapcsolatban, feltéve, ha Alan igazat mond. Ugyanakkor valami meleget is éreztem magamon, ahogy Becky beszélt hozzám, de nem tudtam rögtön, hogy mi az. Aztán ráeszméltem, hogy elpirultam. Megint. Jesszus, ez mikor történhetett?

  – Lilly, ugye nem? – kérdezte már-már felháborodva Becky.

  – Nem, dehogy, ne aggódj. Miért tenném? – próbáltam megnyugtatni, de mintha megint rekedtesebb lett volna a hangom a szokásosnál.

  – Csak mert az előbb róla beszélgettünk, és amikor elhallgattál, nagyon elpirultál.

  – Lilly! – hallottam egy kiáltást a hátunk mögül, aztán amikor megfordultam, láttam, hogy az egyik évfolyamtársam, akivel volt néhány közös óránk.

  – Szia – köszöntem vissza. – Együtt járunk néhány órára, igaz?

  – Igen, Greg vagyok – mutatkozott be, és így már egy kicsit emlékeztem rá.

Elég okos fiú volt a maga módján. Bár ez nem igazán látszódott rajta. Legalább olyan magas volt, mint Tristan, a haja bronzos árnyalatú, a szeme pedig világoszöld. Amolyan szépfiús megjelenése volt, még az egyenruha is pazarul állt neki. Mégis volt benne valami hátborzongató.

  – Sikerült megcsinálnod a matek házit? – kérdezte kedvesen.

  – Sajnos még nem, ez az anyag elég nehezen megy – való igaz, egyébként is nehezemre esik, és Ian sem remekel belőle, hogy tudna segíteni.

  – Ha gondolod, tanulhatnánk együtt. Szívesen segítek – ajánlotta fel reménykedő mosollyal.

  – Nos, köszönöm, az talán segíteni fog – egyeztem bele, mire mosolyogva ment tovább a folyosón.

 – Előre figyelmeztetlek, hogy nem jó ötlet Greg Lakewooddal kezdeni – szólalt meg Becky aggódva. – Azért főleg nem, hogy eltereld a gyanút Tristanről.

  – Becky, te meg miről beszélsz? – kérdeztem felhördülve. – Greg csak felajánlotta, hogy korrepetál matekból. Ez azért még nem a világ.

  – Lilly, ő az iskola legmenőbb sráca, viszont neki legalább olyan rossz a hírneve a lányok területén, mint Tristannek minden másban.

  – Nem akarok tőle semmit – mondtam bizonygatva.

  – Te lehet, hogy tőle nem, de fordítva biztosan másképp van.

Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnom Becky-t, bementünk órára. Szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, mire magamhoz tértem, már vége volt a tanításnak. Ugyanakkor, ha megpróbáltam volna visszaemlékezni az aznapi tananyagra, be kell, hogy valljam, nem sikerült volna. A gondolataim össze-vissza ugráltak Tristan, Alan, az üldözőnk és Cassandra között.

Iannel a szekrényeinknél találkoztunk, és láttam rajta, hogy már tűkön ül, hogy végre indulhassunk. Némán néztünk egymásra, úgy indultunk el kifelé a parkolóba. Szerencsére az aznapi bevásárlást mi intéztük, így nem kellett attól tartanunk, hogy a szüleink bármelyik pillanatban betoppanhatnak és meghallhatnak minket. Bár második hete voltunk Canterbury-ben, egyre több munkájuk lett. Mi nem bántuk Iannel, de láttuk a szüleinken, hogy jobban szemmel szerettek volna tartani minket.

Miközben elmentünk a Waitrose szupermarketbe, az autóban kezdtünk el beszélgetni arról, hogy vajon Tristan igazat mondott-e.

  – Te mit gondolsz erről az egészről? – kérdeztem Iant.

  – Őszintén? – nézett rám az anyósülésről. Tudtam, hogy mit gondol, de a szájából akartam hallani. – Mivel mindezt az a srác mondta, aki jóformán laposra vert a bandájával, ezért eléggé szkeptikus vagyok az üggyel kapcsolatban. De azok után, hogy olyan dolgokat említett, amiket csak mi tudunk, úgy gondolom, hogy megér egy próbát. A saját szüleink úgysem mondanak semmit. Talán ez a Alan fényt derít a dolgokra.

Ian részben a saját gondolataimat visszhangozta. Azt azonban nem sejthette, hogy milyen gondolatok keltek szárnyra Tristanről a fejemben. Egyre inkább azon tépelődtem, hogy meg akarom ismerni. Mindig is kíváncsi természetű voltam, és nem szerettem a megoldatlan rejtélyeket. Márpedig egyre inkább kíváncsi voltam erre az idegen, vad fiúra, és az érzésekre, amiket keltett bennem ő is, és ez a hely is.

Mindvégig ezen morfondíroztam, amíg a szupermarketben voltunk, aztán már csak otthon eszméltem fel. A szüleink meglepő módon már otthon voltak, így nem tudtunk észrevétlenül felsomfordálni a szobánkba. Ráadásul rendelkezhettek valamilyen velük született érzékkel, mert elkezdtek kérdezősködni a napunkról, miközben kipakoltunk a konyhában.

Egy hét alatt annyira otthonossá tudtuk tenni a házat, hogy néha eszembe jutott, hogy talán tényleg itt maradhatunk. De persze nem akartam volna előre inni a medve bőrére. Ennek ellenére a mostani kérdésözöntől egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mintha egy kihallgatáson lennék. Aztán elkezdtek kérdezni minket arról, hogy van-e valami programunk másnap. Ekkor szánt szándékkal nem néztünk egymásra Iannel, és csak remélhettem, hogy nem kezdek el pirulni. Végül Ian vetett véget a faggatózásnak.

  – Mi az oka ennek a kérdezősködésnek?

A szüleink nem válaszoltak azonnal, de velünk ellentétben ők rögtön lopva egymásra pillantottak, amit persze mi is észrevettünk. Évek óta titkolóztak előttünk, semmit nem mondtak, nem magyaráztak el nekünk, és úgy tűnik, hogy megtartják ezt a tulajdonságukat. Tudtam, ha ezúttal is követik a régi szokásaikat, akkor nincs értelme, hogy elmondjunk nekik bármit is.

  – Csak érdekel minket, hogy mit csinálnak a gyerekeink – válaszolta végül könnyedén Annie.

  – Egy új ismerőssel megyünk majd körülnézni a városban – mondta Ian szintén könnyed hangon, de a szemében kihívás volt a szüleink felé.

  – Milyen új ismerőssel? – kérdezte David állva Ian tekintetét.

  – Egy sráccal az iskolából.

  – Hova mentek?

  – Már mondtam, a városba.

  – Pontosabban?

  – Nem tudok pontos címet mondani, mert nem csak egy helyre fogunk menni.

  – Milyen helyekre mentek?

  – Jesszusom, apa, mintha egy őrszobán lennénk – szóltam közbe ingerülten. – Ha van valami, amit mondani szeretnél, akkor mondd ki egyenesen.

A szüleink ismét váltottak egy gyors pillantást, majd pedig mintha mi sem történt volna, David megfordult, és elment a földszinti kisszoba irányába, amit eddig akkor használt, ha hazahozta a munkáját. Annie pedig felállt az asztaltól, ahol eddig ült, és nekiállt vacsorát készíteni abból, amit ma vásároltunk. Azt hiszem ez volt a végszó arra, hogy felmehetünk a szobánkba. Nem is húztuk tovább az időt, így felsiettünk.

Éreztem, hogy Ian sistereg belülről a dühtől. Megértettem az érzéseit, hiszen én is mérges voltam a szüleinkre. Valószínűleg ez adta a végső löketet, hogy tényleg találkoznunk kell Alannel.

  – Ha tényleg olyat mond az a fickó, amit elhihetünk, és igaz, akkor el kell mondanunk anyáéknak, hogy mit tudtunk meg – kezdte Ian, amint becsuktuk magunk mögött a szobám ajtaját, majd lehuppant az ágyra. Valamiért mindig az én szobám volt a haditanács helyszíne.

  – Gondolod, hogy jó ötlet? – kérdeztem. – Szerintem valahogyan rá kellene vennünk őket, hogy maguktól mondják el az igazat.

  – Nem hiszem, hogy bármit is bevallanának Lilly, hacsak nem mondjuk azt, hogy innentől kezdve ne számítsanak ránk, ha nem mondják el – mondta Ian szomorúan. Nem csak engem, őt is bántotta, hogy a szüleink nem bíznak meg bennünk.

  – Majd kitalálunk valamit – mondtam vigasztaló hangon. – Egyelőre derítsük ki, hogy mit tud Alan és Tristan.

Ian csak bólintott, majd felállt és kiment a szobából. Aggódtam érte, mert bármennyire is nagy volt a szája, a lelke mélyén egy érzékeny fiú volt. Féltem, hogy ha ez így folytatódik tovább, a szüleink túl mély sebet fognak ejteni rajta, és a végén mindkettőnket eltaszítanak maguktól. Igyekeztem erről és a következő napról elterelni a figyelmem, ezért próbáltam megcsinálni a leckémet.

Ugyanakkor az aggodalom helyét időközben átvette a kíváncsiság és az izgatottság. Mindkettő középpontjában Tristan állt a sötét szemeivel. Nem értettem, hogy miért rá gondoltam, hiszen az előző héten csak vadállatként tudtam volna rá tekinteni. De a mai nap után nem tudtam, hogyan is kellene viszonyulnom hozzá. Ez a váratlan fordulat összezavart.

Az álmok valóra válnak - 3. fejezet - Gyorsabb nálunk

Nos... Az a helyzet, hogy borzasztóan figyelmetlen voltam ezzel a fejezettel kapcsolatban. Amíg azt hittem, hogy de jó, egy kicsit izgalmasabb fejezetet fogok megosztani Veletek, rájöttem, hogy ezt már korábban feltettem. Sajnos sikerült egy fejezetet átugornom, de most ezt is korrigáltam, és frissítettem a korábbi bejegyzést a tényleges 2. fejezettel. Csak hogy szépen, sorban haladjunk. :)
Cserébe persze nem kell olyan sokat várni a 4. fejezetre, mert már holnap megosztom azt is. Írhatnék kifogásokat és mentségeket, hogy lefáraszt a vezetés, migrénes vagyok, ha hidegfront jön, ráadásul a bölcsesség fogammal is szenvedek... Ja, és jelenleg ténylegesen költözni akarunk, stb. De úgy érzem, nincs helye a mentségnek... Valamiért gyomorforgató érzés fog el, amikor akár csak ezekre a szavakra gondolok.
Na mindegy. Azért javaslom, hogy menjetek vissza a 2. fejezetről szóló bejegyzésemhez. :) Bár nem sokat változott talán a korábbi változathoz képest, de mégis csak jobb fejezetről fejezetre haladni. Szerintem. :)

3.

Gyorsabb nálunk

Bármit csinálsz veszélyes helyzetekben,

az a lényeg, hogy gyorsan csináld.

Mark Lawrence

A szüleinknek nem beszéltünk arról, ami az iskolában történt. Nem örültek volna a hírnek, hogy már az első nap vissza kellett fogni Iant, nehogy bajba kerüljön. Becky-ről viszont mindent elmondtunk, amit tudtunk, és örültek, hogy ismerkedünk. Bár nem mondták, hogy biztosan itt maradunk, de tudtuk, hogy szeretnék, ha így történne. Mint mindig, ha új helyre költöztünk.

Másnap reggel szerintem Ian szánt szándékkal parkolt ugyanarra a helyre az iskolánál, mint legelőször. Mondtam neki, hogy ez talán nem olyan jó ötlet, de nem érdekelte. Hiába. Nagy az önbecsülése, és borzasztóan makacs tud lenni. Aggódtam, hogy mi sül ki ebből, és legszívesebben elálltam volna onnan, csak hogy a bátyám szinte szó szerint a gondolataimban olvas, és elrakta a kulcsot a nadrágzsebébe. Bármennyire is közel állunk egymáshoz, azért annyira nem, hogy onnan ki is erőszakoljam tőle a kulcsot.

Az első két tanórán és a szünetekben nem történt semmi gond. A kocsink is rendben volt, mert hát igyekeztünk mindketten ránézni, hogy rendben van-e, de semmi nem történt. Kezdtük azt hinni, hogy annak a fiúnak csak a szája volt nagy. Becky ettől függetlenül azt tanácsolta, hogy ne bízzuk el magunkat, mert előbb-utóbb meg fog jelenni. Az egyik szünetben Becky-vel közben megbeszéltük a hétvégi városnézést, amire még két barátnője eljönne, akiket szerinte kedvelni fogok. Nem bántam, mivel amúgy is hallgatag típus vagyok, így biztos volt, hogy nem lesz síri csend. Talán ezért is hívta el őket.

A nap eseménytelenül zajlott, egészen az ebédidőig. Becky-vel mentem a menzára, és automatikusan Iant kerestem a szememmel, de nem volt ott. Valamiért rossz előérzetem támadt, ami egyre erősödött. Mondtam Becky-nek, hogy az én ebédemmel is üljön le egy asztalhoz, és sietek vissza. Nem tudtam, merre lehet a bátyám, de mivel már voltunk hasonló helyzetben, nem is gondolkodtam, csak követtem az ösztöneimet, amik egészen az iskola épületén kívülre vezettek. Hova máshova, mint a parkolóba.

Először ijedtemben megtorpantam, aztán gondolkodás nélkül felgyorsítottam a lépteimet. Iant négy fiú zárta körül, miközben középen azzal a magas, fekete szemű fiúval farkasszemet néztek egymással támadóállásban. Nem tudtam mit csinálok, egyszerűen csak ösztönösen cselekedtem, aztán egyszer csak az egyik kívül álló fiút belöktem a kör közepére úgy, hogy nekiment a bandavezérnek. Mindenki meglepődött, hogy ki volt az, és amikor megláttak, úgy tűnt, mintha csak még dühösebbek lettek volna. A bikák jutottak az eszembe róluk.

  – Lilly, megőrültél? Azonnal menj innen! – szólt rám dühösen és aggódva Ian, bár tudta jól, hogy legalább olyan makacs tudok lenni, ha róla van szó, mint ő.

  – Ti aztán nagy legényeknek képzelitek magatokat, igaz? Öten egy ellen, elég ciki rátok nézve – keltem ki magamból.

  – A barátodnak igaza van, jobban tennéd, ha eltűnnél innen, vagy kénytelenek leszünk neked is megmutatni, hogyan kell viselkedni – szólt vissza a vezér.

  – Szerintem nektek lenne szükségetek illemtan leckére. Nehogy azt higgyétek, hogy csak mert úgy néztek ki, mint öt nagyra nőtt gorilla, jogotok van Istent játszani.

  – Véges a türelmem, kislány. Ha nem akarod, hogy olyan csúnyán nézz ki, mint a barátod, jobb, ha visszasietsz a kis barátnődhöz.

És ekkor láttam meg Ian pólóján a vörös foltokat, arcán a duzzanatokat, és az orrából és szájából ömlő vért. Annyira elfojtotta az érzelmeit, hogy még a testtartásán sem látszódott, hogy fájdalmai lettek volna. A világ elvörösödött előttem, és amikor újra kitisztult a kép, csak azt láttam, hogy két jó helyre célzott rúgás következtében a vezér a földön térdelt.

  – Ő nem a barátom, hanem a bátyám, te idióta! – csattantam fel, de aztán láttam, hogy a többi fiú ismét vicsorog, és felém közeledik.

  – Mi folyik itt? – harsant fel egy mély, robusztus hang valahonnan.

Először azt hittem, hogy az igazgató jött ki utánunk, mert esetleg valaki szólt neki, vagy látott minket. De nem, ez a férfi a parkoló túloldaláról jött. Legalább annyira magas volt, mint az, aki most a földön térdelt fájdalomtól eltorzult arccal. A vonásai és izmos teste is hasonló volt, csak a hajában vegyült némi ősz hajszál. A szeme igéző volt, és ugyanazt a nyugalmat éreztem, mint azon az éjszakán, amikor az erdő alján láttam a mozgolódást, vagy amikor a farkas követett minket, ahogyan ma reggel is. Bár a termete és a tekintete tekintélyparancsoló volt, teljes mértékben biztonságban éreztem magam.

A fiúk mintha megijedtek volna, és nem hittem a szememnek, de olyan volt, mintha meghunyászkodtak volna a férfi előtt, aki meredten bámulta őket, és még csak ránk sem hederített. Ezt kihasználva odamentem Ianhez, hogy megnézzem, hogy van, de csak bólintott a ki nem mondott kérdésemre, hogy semmi komoly sérülést nem szenvedett.

  – Kérdeztem valamit Tristan! – fordult a fiúhoz, akit megrúgtam, és már talpon volt bosszús, de bűnbánó arccal. Nem szólt semmit, mintha szavak nélkül beszélgetnének a férfival, akivel meredten néztek egymás szemébe. – Azonnal induljatok haza. Otthon még számolok veletek – a férfinak teljesen nyugodt volt a hangja, mégis vészjóslóbb volt, mintha ordibált volna.

A fiúk elmentek anélkül, hogy visszanéztek volna ránk, kivéve Tristant, akinek a tekintetében kíváncsiságot láttam, főleg, amikor felém nézett. A férfi ott maradt velünk, és addig nézett a fiúk után, amíg azok be nem szálltak az autójukba – ami szintén egy terepjáró volt, bár csodálkoztam volna, ha egy ennél kisebb autójuk van a termetüket tekintve – és el nem hajtottak. Akkor aztán bocsánatkérő mosollyal nézett ránk, de az ő szemében is felcsillant a kíváncsiság, ahogy ránk nézett.

  – Ne haragudjatok azért, amit tett – a hangja kedvesen és dallamosan csengett. És valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. – Tristan sokszor elveszti a fejét, és nem tudja, mit csinál. Sajnálom, ami történt, és ha megengeditek, szeretnék segíteni, ellátni a sebedet.

  – Köszönjük, de van nővérszoba az iskolában – nem szívesen utasítottam vissza, hiszen nagyon kedves volt, de nem tudtam mennyire bízhatunk benne az érzéseim ellenére.

  – Igen, hogyne, persze. Csak tudjátok, Tristan így is borotvaélen táncol az iskolában – Tristan? Micsoda fura név egy ilyen fiatal fiúnak. – Többször is kértem, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, de hát látjátok. Nem lenne jó, ha megtudnák odabent, hogy ez Tristan műve.

  – Tudja, az a helyzet, hogy ez nem csak az övé, hanem a többieké is – mondta Ian, mire a férfival egyszerre kaptuk felé a fejünket meglepődve.

  – Micsoda? – kérdezte a férfi dallamos hangján.

  – Igen. Sajnos közrefogtak, és hát az ember nem nagyon tud egyedül mit tenni, ha többen vannak ellene. A végén szólt rájuk a srác, hogy egyedül folytatja – erre a férfi szeme elsötétedett. Már attól féltem, hogy fogja magát, és azonnal a csapat után indul. Annak ellenére, hogy a fiúk megérdemelték volna, ezt a tekintetet senkinek nem kívántam. Végül a férfi összeszedte magát.

  – Megpróbállak kárpótolni valahogy titeket. A könyvesbolt, ahol dolgozom, itt van nem messze. Ha gondoljátok, ugorjatok be valamikor egy kis beszélgetésre – a szeme reménykedő volt, de a kíváncsiság még mindig ott volt benne.

  – Rendben uram – mondta Ian, miközben már egy papír zsebkendővel törölgette le a vért az arcáról. Ekkor láttam, hogy valóban nem komolyak a sérülései, mint először gondoltam. Még.

  – A nevem Alan Sage. Nyugodtan hívjatok Alannek. A Burgate könyvesboltban dolgozom. Ott bármikor megtaláltok – ezek után barátságos mosolyával bólintott egyet, majd elment.

Amikor már látótávolságon kívül volt, azonnal odafordultam Ianhez, hogy megnézzem, tényleg jól van-e. Még mindig az arcát törölgette, ami a vér alatt bosszús és dühös volt. Makacsul nem nézett rám, láttam rajta. Meg akartam érinteni a karját, hogy hátha azzal némileg vigaszt tudok nyújtani neki, hiszen tudtam, hogy szégyelli magát, hiába nem volt esélye. Bosszantotta, hogy nem tudta megvédeni magát, és hogy így néz ki. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Azzal pedig végképp nem, hogy végül a húga védte meg.

  – Ian… - szóltam volna, de közbevágott.

  – Miért nem voltál képes visszamenni?! – csattant fel hirtelen. Még sosem emelte fel a hangját velem szemben.

  – És hagytalak volna itt?

  – Miért, most szerinted mi a jobb? Itt hagyni, hogy laposra verjenek, vagy az, hogy most már azzal fognak piszkálni, hogy a húgom védett meg?

  – Bocs, de nekem egyértelműen az utóbbi. Öten voltak, Ian, és rám legalább nem számítottak. Nem gondolták volna, hogy megtámadom valamelyiküket – erre mintha egy kicsit engedett volna.

  – Az tény, hogy szép rúgás volt. Érdemes volt gyakorolnod – villantott felém egy óvatos mosolyt.

  – És mégis hogy kezdődött ez az egész? – kérdeztem tőle, mire azonnal mérges lett.

  – Meg akartam nézni a kocsit, hogy minden rendben van-e. Hiába gondoltam, hogy nagy a szája, de nem akartam félvállról venni a fenyegetőzését. Amikor éppen kijöttem, láttam, hogy fel akarják törni, én pedig természetesen nem toporogtam egy helyben azon morfondírozva, hogy mit csináljak. Csak cselekedtem. Ez pedig nem tetszett nekik.

Csak bólintottam, hogy tudomásul vettem, mert nem akartam még jobban hergelni a bátyámat, bár én is alig tudtam nyugton maradni. Ezek után azon gondolkodtunk, hogyan menjünk vissza úgy, hogy ne lássák rajta, hogy mi történt. Szerencsére az autóban volt egy pulóvere, így azt vette föl a pólójára. Az arca ugyan megduzzadt és az orrvérzést sem sikerült teljesen elállítani, ezért megbeszéltük, hogy azt mondjuk, elő szokott fordulni, hogy hirtelen minden ok nélkül megindul neki a vérzés. Ennél jobbat nem tudtunk kitalálni, és reméltük, hogy elhiszik.

Odabent senki nem kérdezősködött, csak megbámulták Iant. Egyedül Becky kérdezősködött, aki magánkívül volt a rémülettől, mert nem tudta, hogy hova lettünk, és látta Ian arcán, hogy nem sokára tele lesz kék és lila foltokkal. Ráadásul tényleg nem ejtették a fejére, mert sejtette, hogy Tristan és a bandája lehet a dolgok hátterében, de megértette, hogy nem akarunk többet mondani, és abbahagyta a kérdezősködést. Csak aggodalmasan tekintgetett Ian felé addig, amíg a szekrényeinkhez mentünk. Mivel az ebédidő lejárt, így gyorsan össze kellett szednünk a következő órára a könyveinket, majd pedig korgó gyomorral ülhettük végig az utolsó két órát.

Amikor hazafelé mentünk, a minket kísérő farkas sokkal közelebb jött, mint eddig. Éreztem az aggodalmát, és sejtettem, hogy Ian miatt aggódik, aki mereven bámulta az utat előttünk miközben vezetett. Nem engedte, hogy én vezessek, és tudtam, hogy csak a feszültségét próbálja meg így levezetni. Ahol csak tehette, száguldott, de ahogy közeledtünk a házunkhoz, már vészesen kezdett lassítani, mint akinek későn jutott eszébe, hogy nem akar még hazamenni. Valószínűleg tényleg ez volt az oka.

Otthon a szüleink persze rögtön észrevették Ian sérüléseit, és azonnal kérdőre vontak minket. Igyekeztünk csak annyit elárulni, amennyit muszáj volt. Néhány srácnak nem szimpatikus Ian magabiztossága, és egy kicsit szerényebbé szerették volna nevelni. Utána megnyugtattuk őket, hogy minden rendben, és semmi baj nem lesz. De láttuk rajtuk, hogy ezzel a válasszal nincsenek megelégedve, és Annie addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg el nem mondtuk, hogy Alan Sage jött a segítségünkre, és kárpótolni szeretne minket. A név hallatára a szüleinken hirtelen átvonult a meglepettség és a rémület. Nem lehettem azonban biztos benne, mert gyorsan nyugalmat erőltettek magukra.

  – Mondott mást is ez a Alan? – kérdezte David.

  – Nem. Mit mondott volna még? – kérdeztem.

  – Csak érdeklődöm – mondta David, de farkasszemet néztünk, ahogy fürkészte az arcom.

Gyorsan kimentettük magunkat, hogy leckét kell írnunk, de mielőtt felmentünk volna a szobánkba, megígértették velünk, hogy többé ilyen nem fog előfordulni. Ahogy pedig mentünk fel, láttam Ianen, hogy óvatosan a hasára teszi a kezét. Nem tudtam, miért, de automatikusan követtem őt a szobájába. Mielőtt megkérdezte volna, miért teszem, azonnal felhúztam a pólóját, és megláttam, hogy egyébként kidolgozott, izmos hasa most vörös, duzzadt, és már megjelentek rajta a kék és lila foltok is. Felszisszentem, mert ezek szerint mégis súlyos ütéseket kapott. Abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy akár a bordája is megrepedhetett, vagy ami még rosszabb, eltörhetett.

  – Megőrültél?! Miért nem szóltál? – förmedtem rá, miközben becsuktam a szoba ajtaját.

  – Mert rendbe fogok jönni, semmi bajom – mondta Ian, tőle szokatlanul nyugodt hangon. – Volt már ilyen, és nem kellett orvoshoz mennem.

  – Micsoda? Mikor? – teljesen elképedtem. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam róla. Nem csak, hogy nem szólt, de még csak nem is éreztem, hogy bajban van?

  – Még Kaliforniában – azaz három éve.

 – Hogy érted azt, hogy rendbe fogsz jönni? És miért nem szóltál? – kénytelen voltam visszafogottabban beszélni. Teljesen ledöbbentem a hallottaktól, hiszen mi mindig mindent elmondtunk egymásnak.

  – Ahogy már mondtam. Hidd el, egy kis alvás és holnapra már kutyabajom sem lesz. És azért nem szóltam, mert tudtam, hogy aggódni fogsz, és nem akartam, hogy anyáék megtudják.

Erre már nem tudtam mit mondani. Teljesen megértettem, hiszen én sem akartam volna, hogy megtudják. De biztosan így történt volna, ha meglátják az arcomat. Amikor a bátyám miatt aggódom, az arcom nyitott könyvvé válik. Azonnal tudták volna, hogy valami nincs rendben. Ezek után segítettem Iannek kitisztítani a sebeit, hogy gyorsabban gyógyuljon. A nap hátralévő részében pedig beszélgettünk a nap folyamán történt eseményekről, a sérüléseiről, és hogy mi lesz ezután. A jövőt illetően nem sokra mentünk azon kívül, hogy óvatosabbnak kell lennünk a bandával. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy még a leckét sem csináltuk meg, de egy jó fürdőre mindenképpen időt szántam. Bár már nyugodtabb voltam, mint aznap bármikor folyamán, de éreztem, hogy a testemnek szüksége van a forró vízre, amitől mintha meditáltak volna az idegeim.

Aggódtam, hogy mi lesz másnap az iskolában. Nem tudhattam, hogy Tristan folytatni fogja-e a kínzást, vagy Alan esetleg tényleg elbeszélgetett vele a viselkedéséről, és ezentúl jófiút fog játszani. Bár ez utóbbiban jobban kételkedtem tekintve, hogyan viselkedett. A kutyából nem lesz szalonna és a bor nem válik vízzé.

Persze másnap meg kellett lepődnöm, amikor egész nap nem találkoztunk a fiúkkal. Sőt, mi több, érdekes módon a hét hátralévő részében egyáltalán nem találkoztunk Tristannel és a bandájával. Ennek köszönhetően az idő békésen és eseménytelenül zajlott az iskolában és otthon is. Jó gyerekek módjára minden nap megcsináltuk a leckénket, a szokásos csütörtöki bevásárlást is mi intéztük, és a szüleinkkel sem zördültünk össze ismét. Kivéve, amikor említettem nekik, hogy szombaton városnézőbe megyek. Ennek nem örültek, főleg amikor közöltem, hogy Ian nélkül, aki úgy döntött, hogy inkább otthon marad. A szüleimmel egészen addig vitatkoztunk, míg meg nem ígértették velem, hogy vigyem magammal a paprika spray-met, a telefont tartsam mindig kéznél, és időre hazamegyek. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben ment.

Becky kedvesen érdeklődött Ian hogyléte felől – akinek tényleg begyógyultak a sebei egy éjszaka leforgása alatt –, és miután megnyugtattam, hogy kutya baja se lesz, megbeszéltük, hogy szombaton megmutatja a várost. Első felindulásból azt is gondoltam, hogy talán Alan könyvesboltját is meglátogatom.

Azt természetesen nem tudhattam előre, hogy mi fog történni. A városnézést megelőző éjszaka megint rémálmom volt, de most nem a szokásos. Mire felébredtem, a testem verejtékben úszott, amitől a takaró rátapadt a testemre. Egy autó kerekeinek a csikorgását hallottam, pár pillanattal később pedig egy becsapódást, mintha a szélvédőnek ütközött volna valami vagy valaki. Zihálva ébredtem, és rossz érzés kerített hatalmába, de igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből. Addig talán nincs gond, amíg nem sikoltozva ébredek.

Végül szombaton Becky értem jött autóval, és hozta két másik barátnőjét. Az egyiküket Ninának hívták, akinek szőke haja, kék szeme, és sápadt bőre volt. Az alkatát tekintve sportos lány volt, és elsőre megkedveltem. Kedves arcán a szája szélén volt egy kis ránc, ami azt mutatta, hogy mindig mosolyog. A másik lányt Cassandrának hívták, és valószínűleg megbélyegeztek volna érte, de az első gondolatom az volt, hogy két ilyen lánynak hogy lehet egy olyan barátnője, mint Cassandra. Cseppet sem volt számomra szimpatikus. Neki is sápadt bőre volt, de fekete hajával és szemével sokkal inkább emlékeztetett egy érzelmileg instabil emberre, akiből mintha sütött volna a gonoszság. Főleg, ahogyan rám nézett.

Az autóút sem volt bizalomgerjesztőbb. Leginkább Becky és Nina beszélgettek, én csak néhányszor válaszoltam a nekem feltett kérdésekre, miközben Cassandra úgy bámult az oldalsó visszapillantó tükörben, mintha valamiért bosszús lenne rám. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor megálltunk és kiszálltunk az autóból. Szinte úgy éreztem, mintha eddig fuldokoltam volna.

A nap hosszúnak bizonyult, ugyanis Becky mindent egyszerre szeretett volna megmutatni, kezdve a történelmi épületektől, a menőbb boltokig. Örültem neki, hogy nem csak egy szokásos csajos nap, hanem egy olyan, amikor a nevezetességeket is meg tudom nézni, még ha csak felületesen is. Így legalább tudom, hogy merre kell mennem, ha alaposabban is szemügyre szeretném venni őket. Különösen a katedrálist és az apátságot, amelyek annyira elvarázsoltak, hogy tudtam, hogy még vissza fogok jönni. Ezen kívül, mint mondta, számos szabadtéri tevékenység is a rendelkezésre áll, például lehet csónakázni, van színház, jól menő éttermek és bárok, kulturált szórakozóhelyek, szóval nem lehet unatkozni.

Bár már október közepe volt, mégis meleg nap volt. Egy felhő sem takarta az eget, és bőven elég volt egy őszi kabát. Részben ez is hozzátartozott ahhoz, hogy olyan hamar elrepült az idő, hogy észre sem vettem, hogy már ebédidő van. Amikor pedig erre rájöttem, már a gyomrom is jelezte, hogy régen volt reggeli. Ahogy sétáltunk az utcákon egy thai étterem felé haladva, hogy megebédeljünk, és egy kicsit lepihenjünk, elhaladtunk a Burgate könyvesbolt mellett, ahol Alan dolgozott. Olyan kedves, családias hangulatú kis üzlet volt, ahova szívesen bementem volna, és egy könyvvel a kezemben letelepedem az egyik sarokba. A kirakatban az új könyveket és az aktuális kedvenceket rakták ki. Az ablakon túl azonban számos olyan díszt láttam a falon és a plafonról lógva, amelyeket nem szoktak a könyvesboltokban kitenni.

Elgondolkodtam, hogy vajon bemenjek-e, de arra jutottam, hogy a bátyámmal együtt kellene. Még akkor is, ha csak a könyveket nézném meg. Végül úgy elméláztam, hogy észre sem vettem, hogy a lányok már az utca túloldalán álltak, és utánam kiáltottak.

  – Lilly! Jössz már? – kiabálta túl az autókat Becky.

Még egy kicsit bámészkodtam a kirakatnál, aztán eldöntöttem, hogy majd Iannel jövök ide. Így legalább tudom, hogy hol kell keresnem. Láttam, hogy a lányok már továbbmentek az étterem felé, ezért gyorsan utánuk siettem, mivel kevés autó is volt az úton. Már az út közepén jártam, amikor váratlanul fékcsikorgást hallottam. A hang irányába fordultam, és hirtelen lecövekeltem, ahol éppen álltam. Valószínűleg elszörnyedtem volna a tulajdon arcomtól, ha láttam volna, amint egy terepjáró felém száguld, és már csak pár méterre van tőlem.

Éreztem, hogy nem fog lassítani, és a becsapódás hatalmas lesz. A sokktól nem bírtam megmozdulni, pedig tudtam, hogy kellene. Minden egyes idegszálammal azon voltam, hogy rábírjam a végtagjaimat, főleg a lábaimat a mozgásra, hogy végre vigyenek el innen. Ez talán az utolsó pillanatban sikerült, és megmozdítottam a lábamat a járda irányába, mert a következő pillanatban már a földön találtam magam.

Eközben hatalmas csattanást hallottam, és amikor felnéztem, az autó a feje tetején állt ripityára törve. Nem értettem mi történt, mire gyorsan végignéztem magamon, és láttam, hogy kutyabajom. Körülnéztem, mintha valakitől segítséget várhatnék, vagy legalábbis magyarázatot a történtekre, de az utcán csak néhány járókelő bámulta az autót meglepetten és szörnyülködve, köztük a lányok is.

Aztán, mint egy álomképet, láttam, ahogy egy magas, szőke hajú srác távolodik az autótól, közben hátra felé néz. Egyenesen rám? A szeme az enyémbe fúródott, és nyomát sem láttam rajta az ijedtségnek. Azonban a tekintetétől különös érzés kerített hatalmába, mintha a fiú a lelkemig látna. A szeme gyönyörű kéken világított, ugyanakkor hidegen. Megijesztett, mert olyan volt, mintha semmit nem látnék benne. Érzelemmentes üresség. Egy élettelen, lélek nélküli test jutott róla az eszembe, amitől kirázott a hideg, mégis kíváncsivá tett. A pillanat pedig olyan volt, mintha hosszú percek teltek volna el, ahogy egymást néztük.

  – Lilly! – kiáltotta valaki a nevemet, de még mindig kába voltam. – Te jó ég Lilly! Jól vagy? Mi történt?

Amikor felnéztem, akkor jöttem rá, hogy még mindig a földön ülök, és a lányok hajoltak fölém. Becky és Nina arcán kétségbeesést és pánikot láttam, ami arra enged következtetni, hogy végignézték az egészet. Cassandra azonban teljes nyugalommal nézett le rám, mintha az egész semmiség lett volna. Azonban nem akartam ezzel foglalkozni, ezért igyekeztem mihamarabb felocsúdni és felállni.

Mindenki mondta körülöttem, hogy maradjak a földön, mert komoly sérüléseim is keletkezhettek, és hogy azonnal jön a mentő. Én azonban látni akartam a sofőrt, aki vezette az autót, amit végül üresen találtam. A kérdésemre pedig, miszerint hol van az autó vezetője, senki sem tudott válaszolni. Senki nem látta, hogy valaki kiszállt volna az autóból. Azt hiszem nem lepődtem meg. Eszembe jutott az előző éjszakai álmom, és felmerült bennem a gyanú, hogy valaki szándékosan akart halálra gázolni. Mert ekkora sebességnél biztosan nem éltem volna túl az ütközést. Visszagondolva a hangok pedig éppen olyanok voltak, mint az álmomban, ettől pedig reszketni kezdtem.

A mentők szirénája magamhoz térített, és miután meggyőztem őket arról, hogy semmi bajom nem esett, megkértem Becky-t, hogy vigyen haza. Az úton nem szólt semmit, miután többször megkérdezte, hogy tényleg jól vagyok-e. Láttam rajta, hogy megrémült, és nem értette, hogy miért nem akarok bemenni a kórházba. Az viszont kiderült, hogy ők nem nézték végig a balesetet. A fékcsikorgás után annyit láttak, hogy a földön fekszem, az autó pedig fejjel lefelé áll. Mindketten tanácstalanul álltunk a dolog előtt, mindenesetre megkértem, hogy ez maradjon köztünk. Először nem értette, aztán elmagyaráztam neki, hogy Ian beleőrülne a gondolatba, hogy nem volt velem, amikor bajban voltam, és innentől kezdve tapodtat sem mozdulna mellőlem, hogy még levegőt se kapnék. Szerencsére megértette, és megígérte, hogy nem fogja elárulni senkinek. Bár nincs rá garancia, hogy ezt mások is megteszik, és nem lesz benne az esti hírekben. Ugyanakkor valamiért megnyugvással töltött el a tudat, hogy a mellettünk loholó farkas bizonyára tudja, hogy mi történt. Ugyanazt az aggodalmat éreztem, amit Ian sebesülésekor.

Otthon természetesen hallgattam mindenről reménykedve, hogy a hírekben egy hang sem fog szólni erről. Arra a kérdésre, hogy miért érkeztem olyan korán, azt mondtam, hogy Becky-t felhívták a szülei, hogy haza kell mennie, ezért előtte hazahozott. Nem akartam, hogy megtudják az igazat a szüleim, hiszen a végén még ismét el akartak volna költözni mondván, hogy nincs egy biztonságos hely sem ezen a bolygón, ahol hosszú távon is letelepedhetnénk.

Azon az éjszakán ismét rémálmom volt, de egy kicsit máshogy festett a kép, mint ahogy korábban szoktam látni. A szörny szemei már nem vérben úsztak, hanem égszínkékek voltak. Ugyanúgy futottam és menekültem előle, közben mégis vártam, hogy elkapjon. Pedig tudtam, hogy ez egyáltalán nem helyes. Ugyanúgy vicsorgott, mint valami vadállat, ami szét akar tépni. Aztán egyre többen lettek körülötte, akiknek viszont vérvörös volt a szemük, mint az előző álmaimban. Ők is morogtak, és felhúzták a fogukról a szájukat, és közben engem üldöztek. Végül neszezést, suttogó hangokat kezdtem hallani, amik egyre jobban élesedtek, mintha valakit egyre közelebbről hallanék.

Tudom, hol vagytok. Nem menekülhettek előlem.

A halk hang olyan volt, mint kés a levegőben, amire sikoltozva ébredtem.

  – Lilly! – Ian rontott be a szobámba. Két lépéssel ott termett az ágyamnál, és azonnal megölelt, hogy megnyugtasson. – Csss! Ne aggódj, semmi baj. Itt vagyok, csak rosszat álmodtál. Nem lesz semmi baj.

De én csak reszkettem, mint a nyárfalevél, és ha nem látom meg Ian pólóján a hirtelen keletkezett sötét foltokat, észre sem veszem, hogy patakokban folyik a könnyem. Utáltam sírni, de ez akkor még csak eszembe sem jutott. Úgy éreztem, mintha zuhannék valahonnan, így csak szorosan és erősen kapaszkodtam Ian pólójába, ő pedig szorosan tartott és megvédett a zuhanástól, egészen addig, amíg meg nem nyugodtam egy kicsit. Nem tudtam, hogy a sikoltozásom egy pillanat volt-e vagy percekig tartott, ezért csupán reménykedni tudtam, hogy a szüleim nem hallották meg ezt az egészet, és hogy Ian nem szólt nekik mielőtt berontott volna. Bár olyan gyorsan ébredtem, mielőtt Ian berohant volna, hogy talán először idejött. Ilyen gyorsan még soha nem jöttek elő a rémálmok, amik miatt mindig tovább mentünk. Ehhez foghatót pedig sosem álmodtam, és ezt Ian is érzékelte.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy az a valami, ami üldözött és beszélt álmomban, valóban létezik. Egy élőlény, akinek köze van ahhoz, hogy egész életünkben költözködtünk az egész világon. Azt is tudtam, hogy bárki vagy bármi is üldöz, közelebb van hozzánk, mint eddig valaha. Gyorsabb, mint ahogy az álmaim – a szüleink szerint – meg tudják jósolni, hogy merre is van éppen. Az álmomban hallott utolsó suttogó szavak még órákig kongtak a fejemben, mint valami vészharangok.

A markomban vagytok.

Külön kiadás! - és remélem soha többet!

Megmondom Nektek őszintén, hogy nem szeretek politizálni. Nyilvánvaló, hogy ezt az oldalt sem azért hoztam létre, hogy itt éljem ki az ilyen hajlamaimat. Azt is tudom, hogy a következő fejezetet ígértem, de az elmúlt héten sok olyan dolog történt, ami mellett nem tudok elmenni. Igazából ezekből a dolgokból kettő van, ami kapcsolódik a politikához. Ami pedig közös bennük, hogy mind felháborít és megingatja az emberekbe vetett hitemet.

Nem az a baleset, amiről írok,
de talán hasonlóan ütközhetett a villamos az autónak.

Az egyik azért fontos számomra, mert a párom is érintett benne. Tegnap, azaz péntek délután éppen tartott hazafelé villamossal, amikor a jármű hatalmasat fékezett a BAH-csomópontnál. Tudomásom szerint senki nem sérült meg súlyosan, kivéve egy embert, akihez mentőt hívtak. Azt sajnos nem tudom, hogy mi történhetett vele, csak spekulálok, hogy talán egy idős ember elesett és megütötte magát. Ismétlem: ez csak feltételezés!

Amikor kérdezgették az előrébb álló embereket, hogy mi történt, miért fékezett ekkorát a villamos, végül azt a választ kapták, hogy: "Elütöttünk egy autót!" Gondolom mindenki tekintgetett előre, hogy vajon hogyan néz ki az autó, szenvedett-e valaki komolyabb sérülést. Aztán az autó egy kicsit előrébb ment. Állítólag a sofőr kicsit körülnézett, majd tovább hajtott, mivel a villamos nem tengelynél ütötte el.

Kérdem én, hogy mégis miért? Lopott volt az autó? Nem volt biztosítása? Vagy esetleg pánikba esett annak tudatában, hogy ő volt a ludas? Az utóbbit talán még megérteném, hiszen én sem tudnám hirtelen, hogy mit tegyek ijedtemben. Ugyanakkor nem is mennék át a villamos síneken anélkül, hogy minimum körül ne néznék. Ha pedig jön a villamos, egyértelmű, hogy neki van elsőbbsége, ha kereszteznénk az útját. Aki nem hiszi, vegyen egy KRESZ-könyvet.

Megjegyzem ez azért háborít fel, mert ez cserbenhagyásnak számít. Állítólag kihívták a rendőröket és a rendszámot is megjegyezték, így már csak abban bízom, hogy az igazságszolgáltatás tenni fogja a dolgát. Tekintve, hogy a villamos vezető is megijedt, ráadásul akárhonnan vesszük, valamilyen szinten az ő felelőssége, ha valakivel történik valami. Az autó sofőrje pedig ki se hajol elnézést kérni, vagy netán megkérdezni, hogy nem esett-e senkinek sem baja, illetve megnyugtatni a rémült vezetőt, hogy az autóban ülőknek sem lett bajuk. Egyébként úgy tudom, hogy két fiatal ült benne, mindketten elől.

A hab a tortán pedig az, hogy a mentő a villamosnál állt meg. Egy buszos pedig, ahogy a forgalom és a lámpák engedték, ment volna tovább, ám a mentőautó az útjában volt. Nem tudom - csak sejtem -, hogy a mentősök használták a megkülönböztető jelzéseket. Ha esetleg mégsem tették, a busz sofőr nyilván láthatta, hogy a villamos ott áll egy helyben, vagy 100-an szállnak le róla, és még a mentőt is kihívták, akkor valószínűleg baj történt. Miért nem lehet legalább türelmesnek lenni, vagy bármi. A másik irányból jövő villamos megállt, a vezetője még ki is szállt megkérdezni a másiktól, hogy tud-e segíteni valamit, mivel az ütközés miatt a villamos nem tudott továbbmenni. Pedig biztosan legalább annyi utasa volt a segítőkész vezetőnek, mint amennyi a balesetet szenvedettnek! Na ez az emberség!

Ez sem az én képem, de úgy tudom, akkor készült.

A másik, ami megbotránkoztatott, szintén nem volt túl messze a BAH-csomóponttól. A Momentum által gyűjtött aláírások NOLIMPIA címen köztudottan nem mindenkinek tetszett. Én egyelőre még nem tudom, mi a véleményem, de az biztos, hogy ezt az összeget jobb helyre is be lehetne fektetni. Elég arra gondolni, hogy a korábbi Olimpiák helyszínei hogyan végezték. Ideiglenesen fel lehet lendíteni az infrastruktúrát, hát hogyne. De nincs kizárva, hogy ugyanúgy egy kihalt porfészek válna belőle.

Egy kicsit elkanyarodtam a lényegtől. Csütörtök reggel jártam a Móricz Zsigmond körtérnél, és 3 rendőrautót láttam (ők biztosan használták a megkülönböztető jelzéseket), ebből 2 személygépjármű és 1 kisbusz. Sejtettem, hogy valami történt, de hogy valójában mi, azt péntek reggel olvastam. Állítólag egy NOLIMPIA ellenesnek nem tetszett, hogy valaki éppen aláírja a nevét az egyik standnál a metró aluljáróban.

Kikezdett az aláíróval, akinek a segítségére akart lenni az aláírásgyűjtő. A vége az lett, hogy az agresszív illető egy boros üveggel fejbe vágta az aláírásgyűjtőt. Az, hogy tettlegességig fajult a dolog csak még inkább elszomorít. Hivatalosan demokrácia van az országban, sokan ezt mégis meg akarják gátolni. Ők valószínűleg diktatúrapártiak, viszont a javaslatom az lenne számukra, hogy menjenek Keletre. De ha nem, akkor se akadályozzák azokat, akik a demokráciában hisznek, hogy igenis mindenkinek lehet szava abban, hogy miként alakuljon a hazájának sorsa.

Úgy tudom egyébként, hogy a tettest elfogták. Ezzel együtt felmerül bennem a kérdés is, hogy hogyan került boros üveg a kezébe. Arról ugyanis nem tudok, hogy egy olyan civil volt-e, aki éppen bort vett, hogy otthon kényelmesen megiszogassa egyedül (bár az ökör iszik magában), a párjával, vagy vendégeket vár, esetleg ő készült vendégségbe. A másik opció amit el tudok képzelni, hogy egy züllött valaki itta ki az utolsó kortyot út közben, és ettől volt olyan erőszakos.

Tordai Bence

A harmadik esemény miatt pedig azért lettem szomorú, mert akiről szó van, azzal személyesen is találkoztam. Bár ez enyhe kifejezés, mivel voltam néhány szociológiai előadásán a főiskolán, ahova jártam. Akkor azt gondoltam, hogy normális, kedves, milyen jól látja a világot, az embereket. Erre most kiderül, hogy mekkorát tévedtem.

Tordai Bencéről, a Párbeszéd Magyarországért szóvivője. Sokan láthattátok azokat a cikkeket, amelyekben lehozták egy, a közösségi oldalán megjelent nyílt levelet, amelyet az Eurojackpot magyar nyertesének szánt. Aki esetleg mégsem látta, annak most változatlanul közlöm a február 11-i bejegyzést:

"Nyílt levél az Eurojackpot magyar nyerteséhez
Kedves honfitársam!Gratulálok, szerencsés nap volt számodra a tegnapi! Nyertél 7 milliárd forintot, ezzel egy csapásra Magyarország egyik leggazdagabb embere lettél. A nagy nyereménnyel azonban nemcsak öröm, hanem felelősség is jár.
Nyilvánvalóan elsősorban magadért és családodért vagy felelős, de ekkora vagyonnal annyi lehetőség jár együtt, hogy felelőssé váltál tágabb közösségedért, a magyar népért is. Nézz szembe vele: hirtelen képessé váltál arra, hogy egy nemzet sorsát érdemben befolyásold!
Mint a magyarok többsége, te is minden bizonnyal úgy gondolod, hogy rossz irányba megy az ország; hogy Orbánt és bűntársait el kell távolítani a hatalomból. Ehhez most komolyan hozzájárulhatsz!
Összehasonlításképp: frissen nyert vagyonod kétszer akkora, mint amennyit az összes ellenzéki párt 4 év alatt elkölthet. Ha akarod, a választásig minden hónapban, vagy akár minden héten küldhetsz egy újságot minden postaládába, hogy eljusson az emberekhez az igazság is, és ne csak a Fidesz propaganda-álvalósága. Ha akarod, eszközt adhatsz a független média vagy a kormányváltásért, egy szabad és igazságos országért küzdő társadalmi szervezetek kezébe. Akarod?
Gondold át alaposan, és dönts felelősséggel: ha úgy határozol, nemcsak a te családod élhet kényelmesen nemzedékeken keresztül, de milliók sorsát fordíthatod jobbra.
Bölcs döntést és sok boldogságot kívánok!"

A kérdésem ezúttal az lenne: Nem csak egy politikus, szóvivő, hanem bárki ember fia mégis hogyan gondolhatja azt, hogy egy lottónyertes bármilyen felelősséggel is tartozik idegenekért még akkor is, ha azok a honfitársai?

Először: Magyarországon is van lottó, vannak lottónyertesek, van olyan, aki szintén milliárdokat nyert. Őket miért nem kereste fel senki, hogy "Ugyan adjál már pénzt a népnek!"?

Másodszor: Bárki bármit nyer, az az Ő tulajdona, senki más nem rendelkezhet vele, hacsak a nyertes maga nem ad rá külön engedélyt (ha netán történne vele valami).

Harmadszor: A Parlamentben ülő "atyáinkat" miért nem keresik meg azokért a pénzekért, amiket havonta kapnak a HONFITÁRSAK adójából? Ne egy közembert keressenek, akinek éppen szerencsés napja volt, hanem azokat, akik hosszú évek alatt összesen többet szedtek el, mint amennyi ez a nyeremény volt! És itt lettem én igazán DÜHÖS! Ritka, amikor valaki így fel tud bőszíteni.

A nyertes egy frappáns választ intézett a szóvivőnek, amit ezen a linken találhattok meg:

http://magyaridok.hu/velemeny/nyilt-level-tordai-bencenek-az-eurojackpot-magyar-nyertesetol-1416799/

Azt gondolom, hogy az illető akár magára és a családjára fogja költeni azt a rengeteg pénzt, akár közhasznú dolgokra, mindkét esetben jól dönt mindaddig, amíg a lelkiismerete tiszta. Hogy mire költi, az az ő gondolataira van bízva, nem szabad, hogy mások határozzák meg. A szóvivő levelére még egy kicsit visszatérve: Szerintem ha dönteni kellene, hogy az oktatásba, egészségügybe, munkahelyteremtésre, külföldi társaink segítésére VAGY heti egy újságra (a jelenlegi kormány megbuktatásának érdekében) kellene költeni a pénzt, bármelyik jó választás lenne az utolsó KIVÉTELÉVEL!


A bejegyzés egy kicsit hosszúra sikeredett, de ki kellett, hogy írjam magamból. Ilyenkor olyan mélységesen elszomorodom, hogy ezek miatt, amik itthon történnek, néha már szégyellem, hogy magyarnak születtem. Remélem hamarosan több olyan fog történni, amik miatt viszont büszkének érezhetem majd magam.