Egy kis magánélet 8.

Mindig ugyanaz... Suli, tanulás, edzés, magánkapcsolatok fenntartása, házi munka stb. Most azonban nem igazán ezekről szeretnék írni.

A hétvégi kettős gyilkosság - majd öngyilkossági kísérletről gondolom sokan hallottatok. Ami engem illet, eléggé elgondolkodtatott a dolog. Jelenleg abban a fázisban vagyok, amikor átértékelem az életemet. Hogy őszinte legyek ez adta a kezdőlökést, bár jó lenne, ha nem történt volna meg. Rengeteg hasonló halálesetről lehet hallani mostanában. Lehet, hogy csak az én figyelmem kerülte el, de mintha egy-egy ilyen  alkalommal megnőnének az ezekkel kapcsolatos hírek száma.

Vagy a balesetekkel, elhalálozásokkal vagy a politikával törődik leginkább a média. Nyilván attól függ, hogy mikor melyik iránt érdeklődik leginkább a néző. Ezt még meg is értem. De azt nem, hogy ha a média nem figyel oda a részletekre, mint például az egyik áldozat igazi nevére, vagy a hozzá fűződő családi kötelékekre, és csak írnak valamit a vakvilágba, hogy úgy nézzen ki, törődnek is a dologgal.

Elveszítettem a bizalmam a média felé attól függetlenül, hogy kötelesek lennének a valódi tényeket közölni. Viszont akár szeretnénk, akár nem, akinek van szeme, az láthatja, hogy mennyire behálózott minket a korrupció. Ez alól viszont nem lehet kibújni, mert ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy ember, vagy egy kisebb csoport sem javít az ország helyzetén. Csak akkor sikerül, ha közösen összefogunk. Nem csak mi, kis emberek, hanem a felsőbb vezetőség is. Az országnak, a magyar állampolgároknak akarnak jót?

Egyszerű a megoldás, eléggé kézenfekvő, csak kár, hogy az egész a hatalomról szól. Ha már azt mondják, hogy a mi érdekeinket nézik, akkor tegyenek is úgy! Kérjék ki az ország lakosainak a véleményét! Az őslakosoknak persze, és nem azoknak, akik bevándoroltak, vagy éppen kettős állampolgárok. Kik tudják, hogy mit kellene csinálni, ha nem azok, akik nap mint nap ugyanazt élik át, amin valójában változtatni kellene?

Nyilvánvaló, hogy minden időbe kerül, és semmi sem megy egyik pillanatról a másikra. De az, hogy nem javul a helyzet, hanem rosszabbodik, ez már messze nem jó. A minap olvastam egy cikket arról, hogy csökkent a munkanélküliség száma. Persze, ez igaz. És vajon miért? Mert aki teheti, az mind kimegy külföldre, és nem itt keres állást. Most komolyan... NEVETSÉGES, hogy még diákállást sem lehet kapni. Legfeljebb csak nagyon ritka esetben, amikor a legalja munkát kell végezni. Hát köszönöm, de nem ezért járok főiskolára és nem ez az életcélom.

A gyilkosságra visszatérve... Azért értékeltem át az életem, mert igaz ugyan, hogy rengeteg a probléma. Főként mindenki a saját gondjával-bajával van elfoglalva. Azért egy kicsit gondolkozzunk el, hogy igaz, hogy sok mindenen kellene változtatni kezdve az életkörülményekkel. De még mindig jobb a szeretteink körében panaszkodni és felháborodni, mint bárkit is elveszíteni. Főleg úgy, ha nem természetes halállal távozik.

Igyekszem úgy élni és cselekedni, hogy minden helyzetből a legjobbat hozzam ki, és nem fogok spórolni az érzelem kitöréseimmel sem, hogy elmondhassam a családomnak, barátaimnak, páromnak és ismerőseimnek, hogy mit érzek irántuk. Mert sokan ezt felejtik el. Vagy úgy gondolják, hogy túl nyálas lenne, vagy hogy már egyszer mondták, többször minek? Pedig ez az, amit az ember bárhol bármikor megtehet. Elmondhatja az érzéseit.

Én is ezért írok ide. Megosztom az érzéseimet néha burkoltan, vagy ahogy mostanában teszem, nyíltan kifejezem a nem tetszésemet. :) De inkább ez, mert ezzel még együtt tudok élni. Azzal viszont már kevésbé, ha valamelyik szerettem eltávozik mellőlem úgy, hogy többé nem láthatom, vagy nem mesélhetek neki, nem mondhatom el neki mit érzek. Úgyhogy ne tartsuk magunkban a véleményünket! Végül is szólás szabadság van, ez a minimum, amit megengedhetünk magunknak.

Egy kis magánélet 7.

Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban. Többektől hallottam, hogy magunk mögött kell hagynunk a múltat. Aztán azt, hogy tanuljunk a hibáinkból. Éljünk a jelenben, de gondoljunk a jövőnkre is. Sokan úgy gondolták, hogy csak az egyikre koncentrálhatunk, de lássuk be: egyik sincs a másik nélkül.

Az alapján éljük a jelenünket, hogy mit tapasztaltunk a múltunkban és azon dolgozunk, hogy olyan legyen a jövőnk, amilyet megálmodtunk magunknak. A jelenben sok kudarc érhet minket. Esetenként több is, mint amennyire számítunk, vagy amennyit idegileg el tudnánk bírni. Sok mézesmadzag elsuhan előttünk, és dönthetünk, hogy engedünk-e a csábításnak és utána megyünk, vagy visszakozunk azért, hogy alaposan átgondoljuk az adott lehetőséget.

Nem minden esetben könnyű a választás. Van, hogy az ember inkább elbújna, láthatatlanná válna csak azért, hogy kibújjon a választás felelőssége alól. Akkor a legnehezebb a döntés, amikor nem csak a saját életünkről van szó. Mérlegelni kell minden egyes apróságot, viszont akár így, akár úgy döntünk, semmi esélye annak, hogy egyik félt se érje sérelem.

Ilyenekről beszélhetünk akárkivel abban a reményben, hogy hátha más valaki okosabb és kívülállóként elfogadható tanácsot tud adni. De aztán rá kell jönnünk, hogy semmivel sem vagyunk előrébb, és mégis csak magunknak kell megoldani az adott helyzetet.

Hogy ezt miért írtam le? Mert most én is ebben a szituációban vagyok. Folyamatosan arra gondolok, hogy hogyan csináljam a dolgokat? Mit mondjak? Mikor? Meddig várhatok? Hogyan fogalmazzak? Mindent úgy, hogy a lehető legkisebb sebet ejtsem a másikon. Mert sebet fogok ejteni rajta, akár szeretném, akár nem. Ráadásul az illető meg is fogja nehezíteni a dolgokat. Legalábbis ahogy ismerem.

Elnézést az ismételten ritka írásokért. Nem is értem magam, pedig nagyon sok téma lenne, amiről írhatnék, ami bosszant, vagy vidámmá tesz. Bár sajnos az előbbiből több van, tekintve, hogy kevés lehetőséget látok az önálló élet eléréséhez. Nem magánügyek miatt, sokkal inkább anyagi nehézségei vannak a dolognak. Egyre nehezebb munkát találni még közvetítőkön keresztül is. Most is azon fáradozom, hogy találjak valamit, talán ezért is írok kevesebbszer.

Remélem mihamarabb rendeződni fognak a dolgaim, és bepótolhatom a mulasztásaimat.

Egy kis magánélet 6.

Egyszerűen nem tudok koncentrálni a tanulásra azzal a tudattal, hogy egyre későbbre halasztom a blogírást. Hogy őszinte legyek... elegem volt a tanulásból, és a nyárra az iskolából is. Egyre inkább várom, hogy ne kelljen egy könyvet se a kezembe venni, ne foglalkozzak semmi mással, csak a napsütéssel, a kirándulásokkal, a nyaralással, a párommal, a családommal és a barátaimmal. Bent poshadok a négy fal között papírok, jegyzetek és könyvek fölé görnyedve.

Nem így terveztem a nyarat, de ritkán jönnek össze a dolgok úgy, ahogyan én szeretném. Ráadásul más is böki a csőröm, ami a mi "drága" kormányunkkal kapcsolatos. Most komolyan... Ennyire vakok az emberek?  Vagy vannak, akik ennyire nem tudnak logikusan gondolkodni? Őszintén... Rezsicsökkentésről beszélnek, és meg is kapjuk, valóban, de arra senki nem gondol, hogy ezt azzal kompenzálják, hogy az élelmiszer drágább, és az adó is.

Itt vannak most az újabb adók, és a drágulás is egyszerre, további rezsicsökkentésről beszélve. Szép és jó, ha valaki valaminek a csökkentéséről beszél, de akkor már nem mindegy, hogy mire fizetünk többet? Kajára, rezsire, telefonálásra vagy benzinre? A megélhetés attól még nem lesz könnyebb. Ezzel párhuzamosan a fizetéseket is felemelhetnék egyben, akkor talán némi esélyünk lenne felzárkózni. Céges telefonálást drágítani akarják, de akkor a céges fizetéseken is el kellene gondolkodni!

Ami pedig még szúrja az oldalamat, hogy a képviselőknek ugyan miért kell egyenként lakás a belvárosban. Ezt megmagyarázná nekem valaki? Mindenki hőbörög a hajléktalanok ügye miatt. Nem lenne könnyebb, hogy mondjuk azt a rengeteg ÜRES lakást megtöltsék azokkal, akik az utcán kénytelenek aludni? Nem hiszem el, hogy nem tudnak kitalálni bármi megoldást, vagy nem tudják elintézni ezt a dolgot. Vagy ha ódzkodnak a hajléktalan ügytől, akkor ott vannak az árvízkárosultak, vagy akik olyan helyzetben vannak, hogy hamarosan elveszítik az otthonukat.

Ezeket a lakásokat ki lehetne adni nekik szerintem egészen nyugodt szívvel. A képviselőknek szerintem nincs  olyan hű de nagy szükségük. Egyszerűen bosszant, hogy ez a legnagyobb kérdés számukra, hogy még pluszban legyen-e lakásuk, amikor többen élnek éjjel-nappal, télen-nyáron az utcán, mint ahány tagja van a parlamentnek.

Amikor beszélgetek az emberekkel, ők is azt gondolják, hogy bizony nagyon rossz a helyzetünk itthon és egyre rosszabb és nehezebb a megélhetés. Mintha csak a saját gondolataimat hallanám az ő szájukból, amikor azt mondják, hogy "Mindenre van pénz, kivéve a legfontosabb dolgokra!" Mindenki csodálkozik, hogy mindenki ki akar menni külföldre, és arról beszélnek, hogy valahogyan vissza kellene csalogatni a fiatalokat az országunkba.

Erre is lenne ötletem: Az öregeket küldjék nyugdíjba, és adjanak helyet az utódoknak. Csak logikusan kellene végiggondolni (bár ma már sok helyen kiveszett a logika az emberi fejekből); ha az idősek elmennek nyugdíjba, a fiatalok pedig beállnak dolgozni, kapnának RENDES fizetést, akkor mondjuk az időseknek is meg lenne teremtve a további megélhetés.

Mindenki csak keresi a kifogásokat, de egyetlen egyszer sem hallottam egy épelméjű ötletet és magyarázatot sem, hogy mit miért, és ez hogyan fog minket előre vinni. Márpedig ami engem illet, ha tehetném, személyesen beszélgetnék a miniszterelnökkel, és megkérdezném, hogy ez vagy az az ötlet hogyan visz minket mind feljebb. Magyarázza el lépésről lépésre a terveit, és ne csak dobálja a szavakat.

Nem pocskondiázni akarom őt, de úgy vélem, hogy nekem is és az egész országnak joga van ahhoz, hogy ha kíváncsi, akkor igenis megtudja, megismerje a lépéseket. Márpedig én kíváncsi vagyok, és tudni akarom, hogy milyen élet vár rám a későbbikben, mert eddig nem túl biztató a helyzet. Nem szívesen költöznék el az országból, hiszen ez az otthonom, itt a családom és a barátaim. Lenyűgöző látnivalóink vannak, és megélhetésünk is lehetne. De ha nem biztosítanak fiataloknak munkalehetőséget, akkor nem sok időt adok az otthonomnak, hogy véglegesen csődbe menjen.

Egy barátnőm is írt egy vélemény cikket az országról, és arról, hogyan irányítják. Kint él Németországban, de rendszerese hazalátogat egy időre. Náluk sem kolbászból van a kerítés, mégis sokkal jobban megélnek ketten az édesanyjával, mint ahogyan itthon tudnának. Szeretne hazajönni, de amíg ilyen helyzetek vannak, nem mer, mert nincs biztosítva a megélhetése. Ebből kifolyólag el kéne gondolkodni azon, hogy biztosan szívesen költöznek ki a fiatalok? Inkább csak a szükség hozza így. Ha vissza akarja a kormány csalogatni őket, akkor biztosítsanak jobb megélhetést. Vagyis egyáltalán a megélhetést. Mert teljesen nyugodt szívvel és lélekkel állíthatom, hogy ami most van, az nem megélhetés, hanem kész szenvedés!