A napok csak telnek, telnek és telnek. Hihetetlen, hogy már november van, és nem sokára itt a karácsony is. Habár hozzá kell tennem, hogy teljesen el vagyok varázsolódva. Gondolom nem kell mondanom miért. 😉 Az egyik lánnyal a lovardában azt beszéltük, hogy mindkettőnknek csak azok a napok vannak, amiket kint töltünk a lovak társaságában. A többi pedig mintha nem is létezne.
Az írást azonban még mindig szeretem, ráadásul Édesanyám már napok óta cibálja a fülem, hogy mikor folytatom végre a kis fekete drágánk történetét. Már tövig rágta mind a tíz a körmét, hogy mi lesz a vége. Nos el kell mondanom, hogy a végkifejletig már nem kell sokáig várni, ugyanis nem terveztem olyan hosszúra ezt a kis rövidke mesét.
A mostani részhez is Jó Olvasást Mindenkinek! :)
Nem tudom mennyi idő telhetett el a kis ember látogatása után, azonban a fehér szőrű ember, akit a kislány doktorbácsinak hívott, igen hamar egy másik dobozba tett. Nem értettem miért, főleg mert ez a doboz még kisebb volt.
- Ne aggódjon a kisasszony - szólt hozzám a fehér szőrű mély, dörmögő hangon. - Nem sokára egy jobb helyre kerülsz.
Alighogy befejezte, amit mondott, más hang ütötte meg a fülem. A kis ember visszajött. Vékony hangja bezengte az egész területet. Izgatottan kezdtem fészkelődni a szűk kis helyemen, mire a fehér szőrű ember derűs hangon beszélt hozzám tovább.
- Látom, kezded kapisgálni.
Nem tudtam felállni abban a kis dobozban, mégsem tudtam veszteg maradni. A kis ember hangját egyre közelebbről hallottam.
- Gyere anya - mondta. - Siessünk. Látni akarom.
Kinyílt az ajtó, és megjelent a kis ember. Csillogó arccal rohant oda hozzám. Szinte ledöntött a lábamról a tőle áradó boldogság, ami a lényéből sugárzott. Mögötte jött az édesanyja. Az ő kisugárzása kevésbé volt kellemes, mint a kis emberé. Aggodalmat éreztem, és elkezdett beszélni a fehér szőrű emberrel.
- Máris elvihetjük őt doktorbácsi? - kérdezte a kis ember.
- Igen kicsi lány - válaszolta amaz. - Már nagyon várt téged, szóval nem is szeretnélek feltartóztatni titeket.
- Menjünk anya.
A kis ember megfogta a dobozt, amiben voltam, és felemelte. Elindult az ajtó felé, majd kivitt a területről. Éles fény vakított el hirtelen, de a szemem hamar hozzászokott. Odamentünk egy nagy valamihez, amibe több ember is befért, és ide-oda mozog az úton. Betettek, a kis ember pedig mellém ült. Nem tudtam, hogy mi lesz. Aggódtam egy kicsit. Aztán az anyukája beült elénk, tett-vett és hirtelen doromboló hangot adott ki ez a valami, miközben éreztem, hogy rezeg. Végül elindultunk.
Nem sok mindent láttam a dobozból, de nyugodt voltam, amíg a kis ember jelenlétét éreztem. Azonban megint rátört egy köhögőroham, amitől nyugtalankodni kezdtem. És nem csak én voltam ezzel így.
- Biztos vagy benne kislányom, hogy jó ötlet volt befogadni? - kérdezte az anyuka. - Máris köhögsz. Nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapotod.
- Ne aggódj anya - felelte a kis ember, miután egy kicsit lecsillapodott. - Máris jobban vagyok.
- De ne feledd, miben egyeztünk meg. Ha egy kicsivel is rosszabb lesz, visszavisszük.
A kis ember elszomorodott, de bólintott. Nem tudtam, hogy miről beszélnek, de éreztem, hogy meg kell vigasztalnom, és próbáltam beszélni hozzá. Mosolyogva hajolt oda a dobozhoz, és ő is beszélni kezdett hozzám. Habár nem értettem, mit mond, a hangja nyugodtabb volt és kedves. Éreztem, hogy elszáll belőle a szomorúság.
- Mi legyen a neve Annabell? - kérdezte az anyuka.
- Még nem tudom - felelte a kis ember. - Majd gondolkodom rajta.
Az út nem tartott sokáig. Annabell - ahogy az anyuka szólította - végig maga mellett tartott. Kivett a járműből, és bevitt egy házba. Nem olyan volt, mint a korábbi, ahol a másik kis emberrel voltam. Ott is jól éreztem magam addig, amíg ő is ott volt. De ez az érzés, ami bennem feléledt, különbözött minden mástól. Ahogy beléptünk az ajtón, az az érzésem támadt, hogy otthon vagyok.
Igyekeztem mindent beleadni ebbe a részbe. Azonban sajnos lebetegedtem egy kissé, szóval nézzétek el nekem. ☺ A következő alkalommal újabb részt teszek fel "Az álmok valóra válnak" című történetemből. Addig is Minden jót!
Az írást azonban még mindig szeretem, ráadásul Édesanyám már napok óta cibálja a fülem, hogy mikor folytatom végre a kis fekete drágánk történetét. Már tövig rágta mind a tíz a körmét, hogy mi lesz a vége. Nos el kell mondanom, hogy a végkifejletig már nem kell sokáig várni, ugyanis nem terveztem olyan hosszúra ezt a kis rövidke mesét.
A mostani részhez is Jó Olvasást Mindenkinek! :)
Nem tudom mennyi idő telhetett el a kis ember látogatása után, azonban a fehér szőrű ember, akit a kislány doktorbácsinak hívott, igen hamar egy másik dobozba tett. Nem értettem miért, főleg mert ez a doboz még kisebb volt.
- Ne aggódjon a kisasszony - szólt hozzám a fehér szőrű mély, dörmögő hangon. - Nem sokára egy jobb helyre kerülsz.
Alighogy befejezte, amit mondott, más hang ütötte meg a fülem. A kis ember visszajött. Vékony hangja bezengte az egész területet. Izgatottan kezdtem fészkelődni a szűk kis helyemen, mire a fehér szőrű ember derűs hangon beszélt hozzám tovább.
- Látom, kezded kapisgálni.
Nem tudtam felállni abban a kis dobozban, mégsem tudtam veszteg maradni. A kis ember hangját egyre közelebbről hallottam.
- Gyere anya - mondta. - Siessünk. Látni akarom.
Kinyílt az ajtó, és megjelent a kis ember. Csillogó arccal rohant oda hozzám. Szinte ledöntött a lábamról a tőle áradó boldogság, ami a lényéből sugárzott. Mögötte jött az édesanyja. Az ő kisugárzása kevésbé volt kellemes, mint a kis emberé. Aggodalmat éreztem, és elkezdett beszélni a fehér szőrű emberrel.
- Máris elvihetjük őt doktorbácsi? - kérdezte a kis ember.
- Igen kicsi lány - válaszolta amaz. - Már nagyon várt téged, szóval nem is szeretnélek feltartóztatni titeket.
- Menjünk anya.
A kis ember megfogta a dobozt, amiben voltam, és felemelte. Elindult az ajtó felé, majd kivitt a területről. Éles fény vakított el hirtelen, de a szemem hamar hozzászokott. Odamentünk egy nagy valamihez, amibe több ember is befért, és ide-oda mozog az úton. Betettek, a kis ember pedig mellém ült. Nem tudtam, hogy mi lesz. Aggódtam egy kicsit. Aztán az anyukája beült elénk, tett-vett és hirtelen doromboló hangot adott ki ez a valami, miközben éreztem, hogy rezeg. Végül elindultunk.
Nem sok mindent láttam a dobozból, de nyugodt voltam, amíg a kis ember jelenlétét éreztem. Azonban megint rátört egy köhögőroham, amitől nyugtalankodni kezdtem. És nem csak én voltam ezzel így.
- Biztos vagy benne kislányom, hogy jó ötlet volt befogadni? - kérdezte az anyuka. - Máris köhögsz. Nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapotod.
- Ne aggódj anya - felelte a kis ember, miután egy kicsit lecsillapodott. - Máris jobban vagyok.
- De ne feledd, miben egyeztünk meg. Ha egy kicsivel is rosszabb lesz, visszavisszük.
A kis ember elszomorodott, de bólintott. Nem tudtam, hogy miről beszélnek, de éreztem, hogy meg kell vigasztalnom, és próbáltam beszélni hozzá. Mosolyogva hajolt oda a dobozhoz, és ő is beszélni kezdett hozzám. Habár nem értettem, mit mond, a hangja nyugodtabb volt és kedves. Éreztem, hogy elszáll belőle a szomorúság.
- Mi legyen a neve Annabell? - kérdezte az anyuka.
- Még nem tudom - felelte a kis ember. - Majd gondolkodom rajta.
Az út nem tartott sokáig. Annabell - ahogy az anyuka szólította - végig maga mellett tartott. Kivett a járműből, és bevitt egy házba. Nem olyan volt, mint a korábbi, ahol a másik kis emberrel voltam. Ott is jól éreztem magam addig, amíg ő is ott volt. De ez az érzés, ami bennem feléledt, különbözött minden mástól. Ahogy beléptünk az ajtón, az az érzésem támadt, hogy otthon vagyok.
Igyekeztem mindent beleadni ebbe a részbe. Azonban sajnos lebetegedtem egy kissé, szóval nézzétek el nekem. ☺ A következő alkalommal újabb részt teszek fel "Az álmok valóra válnak" című történetemből. Addig is Minden jót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése