Igyekszem utolérni magam, és nem engedni annak az álnok mókuskeréknek, hogy magába szippantson. Akkor szeretnék futni, amikor kedvem tartja, nem pedig akkor, ha egy tőlem független szerkezet mozgásba lendül. :) Szóval fogadjátok tőlem sok szeretettel Átok nevű cicánk történetének egy újabb szösszenetét.
Nevünkben a sorsunk 4. rész
Fáradt és éhes voltam. A szomjamat az út széli pocsolyák segítségével tudtam csak csillapítani. Az ízük szörnyű volt. Nem akartam inni belőlük. Túl koszosak voltak, és azt éreztem, hogy bajom lesz tőlük. Éppen ezért éppen csak annyit lefetyeltem belőlük, amennyit feltétlenül szükségesnek éreztem.
Az étellel nem volt ekkora szerencsém. A nagy dobozokban az utak szélén alig volt valami ehető. Sok apró állatka elfutott előttem, de igazándiból sosem vadásztam. Azelőtt gyakran találkoztam hozzám hasonló élőlényekkel, akik könnyen elkaptak egy-egy kisebb állatot. Most irigyeltem az ügyességüket, aminek most én is hasznát venném. Hiába próbáltam elkapni őket, a picurka teremtmények sokkal gyorsabbak voltak nálam. Minden reményem elszállt, hogy a gyomromat mardosó kibírhatatlan érzés előbb vagy utóbb el fog múlni.
Borús gondolatokkal csatangoltam az utcákon, a sikátorokban, később pedig a parkokban. Az embereket igyekeztem minél messzebbre elkerülni. Nem csak a nagy ember miatt, hanem mert később mások is meg akartak támadni. Nem tudom, hogy miért, hiszen sosem láttam őket. Nem értem, hogy lehet olyan gyűlölettel viselkedni egy másik élőlény iránt, aki ráadásul semmi ártalmasat nem tett.
A parkokban annyi segítségem volt, hogy a zöld növények eltakartak. A fényes korong az égen számtalanszor úgy jelent meg és tűnt el ismét, hogy én egy bokor alatt rejtőztem. Egyre gyengébb lettem, végül már a közeledő neszekre sem pillantottam föl. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor éreztem, hogy valami hozzáér a fejem búbjához, de még ekkor sem néztem fel.
- Annabell, ne nyúlj hozzá! - kiáltott fel valaki.
- De még él - hallottam egy vékonyka hangot. - El kell vinnünk a doktorbácsihoz!
- Hagyd ott kislányom - szólt az első hang tulajdonosa. - Lehet, hogy beteg, és már nem tudnak rajta segíteni. Gyere onnan!
- Nem. Kérlek anya!
Nem ismertem az értelmét, amit beszéltek, de egyszer csak azt éreztem, hogy felemelkedek a földről. Nehezen, de próbáltam felemelni annyira a fejemet, hogy ránézzek arra, akinek a megnyugtató érintését éreztem körben magamon. Annyit láttam, hogy nagyon hasonlított a kis emberre, aki annyira hiányzott. Ő is kis ember volt, de a szőr a fején hosszabb volt és sötétebb. Mint az éjszaka.
Ő is rám nézett csillogó szemekkel, amelyek olyan sötétek voltak, akár a szőre. Aggodalmat láttam bennük, amit hirtelen nem is értettem. Eközben éreztem, hogy simogatja a hátam, ami furcsa mód rettenetesen jól esett. Ennek és a lépéseinek ütemes mozgására újra le kellett hunynom a szemem. Ismeretlen nyugalom járta át egész bensőmet, míg végül el nem aludtam az ölelő karokban.
Mára ennyi cicusunk történetéből. Igyekszem hamarosan jönni a következő részlettel. Amiről pedig szeretnék még írni, az A legnagyobb showman című film, ami nagy mértékben hatással volt rám. A zenéjét még ebben a pillanatban is hallgatom. :) Talán azért is érzem ezt, mert magam is nagy álmodozó vagyok. Na de a részletekkel majd később. Addig is Jó olvasást!
Borús gondolatokkal csatangoltam az utcákon, a sikátorokban, később pedig a parkokban. Az embereket igyekeztem minél messzebbre elkerülni. Nem csak a nagy ember miatt, hanem mert később mások is meg akartak támadni. Nem tudom, hogy miért, hiszen sosem láttam őket. Nem értem, hogy lehet olyan gyűlölettel viselkedni egy másik élőlény iránt, aki ráadásul semmi ártalmasat nem tett.
A parkokban annyi segítségem volt, hogy a zöld növények eltakartak. A fényes korong az égen számtalanszor úgy jelent meg és tűnt el ismét, hogy én egy bokor alatt rejtőztem. Egyre gyengébb lettem, végül már a közeledő neszekre sem pillantottam föl. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor éreztem, hogy valami hozzáér a fejem búbjához, de még ekkor sem néztem fel.
- Annabell, ne nyúlj hozzá! - kiáltott fel valaki.
- De még él - hallottam egy vékonyka hangot. - El kell vinnünk a doktorbácsihoz!
- Hagyd ott kislányom - szólt az első hang tulajdonosa. - Lehet, hogy beteg, és már nem tudnak rajta segíteni. Gyere onnan!
- Nem. Kérlek anya!
Nem ismertem az értelmét, amit beszéltek, de egyszer csak azt éreztem, hogy felemelkedek a földről. Nehezen, de próbáltam felemelni annyira a fejemet, hogy ránézzek arra, akinek a megnyugtató érintését éreztem körben magamon. Annyit láttam, hogy nagyon hasonlított a kis emberre, aki annyira hiányzott. Ő is kis ember volt, de a szőr a fején hosszabb volt és sötétebb. Mint az éjszaka.
Ő is rám nézett csillogó szemekkel, amelyek olyan sötétek voltak, akár a szőre. Aggodalmat láttam bennük, amit hirtelen nem is értettem. Eközben éreztem, hogy simogatja a hátam, ami furcsa mód rettenetesen jól esett. Ennek és a lépéseinek ütemes mozgására újra le kellett hunynom a szemem. Ismeretlen nyugalom járta át egész bensőmet, míg végül el nem aludtam az ölelő karokban.
Mára ennyi cicusunk történetéből. Igyekszem hamarosan jönni a következő részlettel. Amiről pedig szeretnék még írni, az A legnagyobb showman című film, ami nagy mértékben hatással volt rám. A zenéjét még ebben a pillanatban is hallgatom. :) Talán azért is érzem ezt, mert magam is nagy álmodozó vagyok. Na de a részletekkel majd később. Addig is Jó olvasást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése