2018. január 11., csütörtök

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 3. rész


Utólag is Nagyon Boldog Új Évet Mindenkinek! :) Tudom, most eltűntem egy időre, de higgyétek el, meg volt rá az okom. Még nem éreztem ekkora büszkeséget ezelőtt. Még akkor sem, amikor lediplomáztam, vagy sikerült a nyelvvizsga. Befejeztem egy olyan történetnek az első kötetét, aminek az alapjait már 17 éves koromban elkezdtem. Ez nyolc éve volt, és idén még nem volt szülinapom, számoljátok ki nyugodtan. ;) Ráadásul indulni is szeretnék az Aranymosás Irodalmi Magazin által minden évben megszervezett Irodalmi Válogatóján. Drukkoljatok, hogy Az álmok valóra válnak 1. rész - Szörnyeteg a sötétben című első könyvem eljusson Katona Ildikó szemei elé, aki a Könyvmolyképző kiadóvezetője! Addig is, itt van egy újabb szösszenet a Nevünkben a sorsunk-ból.

Nevünkben a sorsunk 3. rész

Napokig nem láttam a kis embert. Néha világosság gyúlt a szobájában, és reménykedve ugrottam fel az ablakába, hátha újra ott találom. De mindannyiszor csak a nagy embert láttam bemenni oda. Sok-sok nappal később már az anyukát is láttam odabent. Mindkettejüknek piros és vizes volt a szeme minden alkalommal. Egy idő után a szoba sötét maradt, és így váltakoztak egymás után a nappalok és az éjszakák.
Éhes voltam. Rólam megfeledkeztek, és már nem kaptam olyan finom falatokat, mint amilyenekkel a kis ember mindig meglepett. Próbáltam élelmet találni abban a nagy dobozban, amit minden este megtöltöttek a bentről kihozott hatalmas holmikkal. Ezeknek mindig fura hangjuk volt, miközben mozogtak. Nem sok mindent találtam benne, ami csillapíthatta volna a gyomrom korgását, de arra épp elég volt, hogy elviseljem a következő estéig.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el ilyen reménytelenül. Egy idő után pedig már az anyukát sem láttam. Az elmúlt napokban sokat kiabáltak egymással a nagy emberrel. A legutolsó alkalommal pedig a nagy ember megütötte az anyukát. Azóta nem láttam, de nem akartam túlságosan eltávolodni a háztól, hátha egyszer visszatér a kis Daniellel együtt. A remény azonban egyre jobban halványodott bennem a napok múlásával.
Végül az egyik este a nagy ember kijött a házból. Régóta nem láttam idekint. Valami nagy üveget szorongatott a kezében, amiből sűrűn ivott. Nem tudom, hogy mi volt az, de a szaga elért hozzám, és nem tetszett. Rosszat sejtettem, de olyan régen nem jött ki senki, és Daniel is nagyon hiányzott, ezért lassan előbújtam a rejtekhelyemről. Óvatosan közelítettem meg a helyet, ahova leült, aztán megálltam olyan távol tőle, hogy még biztonságban legyek a keze ügyétől, de azért meglásson. Hátha beszél majd hozzám. Így is tett.
- Hát itt vagy - a hangja gúnyos volt, akár csak a tekintete. - Azt hittem, hogy már rég eltűntél. Azt kellett volna tenned. Hiába maradtál, mert nem fogod látni őket többé - a hangja egyre mélyebb és haragosabb lett. - Elképesztő, hogy úgy nézel rám, mintha minden szavamat értenéd, pedig csak egy állat vagy. Nem is egy állat, hanem kész Isten csapása - felállt a helyéről, miközben még egyet ivott az üvegből, én pedig hátráltam egy lépést. - Ha te nem vagy, a fiam nem betegszik meg és nem hal meg, a feleségem pedig nem hagy el. Tönkretetted az életemet, szóval nem is értem, mit képzelsz, hogy még mindig itt lebzselsz - felém hajította az üveget, én pedig elfutottam.
Az összetört üveg szilánkjaiból néhány így is elért hozzám, és felsértette a lábamat. A hirtelen fájdalom ellenére sem álltam meg. Futottam tovább.
- Takarodj el innét! - üvöltött utánam a nagy ember, én pedig úgy futottam bele az éjszakába, hogy hátra sem néztem.
Már nem volt kiért.


Még annyit mondanék, hogy sajnos nem ígérhetem, hogy sűrűbben fogok írni a blogra. Megígérném, de attól tartok, hogy nálunk elég sokszor jelenik meg Murphy, és valami biztosan közbejönne, amikor elhatároznám, hogy "Na, akkor most írok." Szóval nem ígérek semmit, csak annyit, hogy igyekezni fogok. :) Nagyon jól esett, hogy a legutóbbi bejegyzésemet olyan sokan elolvastátok / elolvasták. Nemrég olvastam, hogy volt a temetés, és az apukának nem lett könnyebb érzelmileg sem. Ezt nem is szabad elvárni. Attól, hogy eltemetünk valakit, az még nem jelenti, hogy könnyebb lesz.

Személyes tapasztalat: amikor meghalt a nagymamám tüdőrákban, hat éves voltam. Nem voltam ott a temetésén, de rettenetesen sírtam. Tizenöt éves voltam, amikor az egyik halottak napján kiment az egész család a temetőbe. (Egyébként minden évben ugyanígy mentünk ki, Együtt.) Egészen addig úgy éreztem, hogy valaki mindig velem van, sosem vagyok egyedül. Hazafelé tartva olyan keservesen kezdtem el sírni a nagymamám hiánya miatt, hogy két órán keresztül nem tudtam abbahagyni. Onnantól kezdve viszont könnyebbnek éreztem a lelkemet, mintha az övé velem maradt volna, és akkor tudtam volna csak igazán elengedni. Most is szörnyen hiányzik, és sajnálom, hogy nem lehet velünk, és az időközben megszületett dédunokáival sem játszhat már. Azt viszont mondhatom, hogy már könnyebben el tudom viselni a hiányát, de ez sosem szűnik meg létezni.

Szóval senki, még az apuka se várja, hogy valaha is könnyebb lesz neki, épp csak elviselhetőbb. Mert az idő nem gyógyítja be a sebeket, csak abban segít az embernek, hogy tudja kezelni a fájdalmat, ami belülről égeti, miközben kívül másokra mosolyog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése