Az álmok valóra válnak: 11. fejezet

Elnézést kérek a késlekedésért, de most már végre készen lett a 11. fejezet. Remélem tetszeni fog. Igyekszem a következővel is, amennyire csak telik majd az energiámból és az időmből is. Köszönöm a megértéseteket :) Jó olvasást! :)



11. fejezet: Új család
ELŐSZÖR FEL SEM FOGTAM, hogy mit művelek. Nem engedtem el Tristant hosszú percekig, aztán pedig csak az térített magamhoz, hogy Dylan és a fiúk egy idő után hangosan kezdtek el nevetni. Pirulva álltam ismét a saját lábaimra, és nem is mertem a szemébe nézni senkinek.

- Na most már menjünk be - szólt Marie. - Későre jár, és még a gyerekeknek is meg kell ágyazni.

Mindenki kuncogott körülöttem, de én csak szorgalmasan bámultam a cipőm orrát. Hiába álltam már a saját lábamon, Tristan továbbra sem engedett el. Szinte éreztem, ahogy visszafogott mosollyal néz rám, mint aki megkönnyebbült és örül az új helyzetnek. Nem mintha lenne bármi is, egyszerűen Trisszel valahogy mindig távolságtartóak voltunk és még nem volt, hogy így megöleltem volna.

Kívülállóként megértettem volna a helyzetemet, hiszen aggódtam érte, a legjobb barátom, ráadásul miattam került veszélybe. Ezek után jutott el a tudatomig, hogy Jamesszel aligha mehetünk haza. Nem szerettem volna látni azokat, akik egész életünkben átvertek. Nem tudtam, hogy Marie ránk célzott-e, akiknek meg kellett ágyazni, de reménykedtem benne.

A fáradtság is kitört belőlem hirtelen, és egy nagyot ásítottam, amitől persze már mindenki hangosan kezdett el nevetni. Tristan még át is karolt, aztán pedig felkapott az ölébe. Meglepődtem és egy halk sikkantás hagyta el a számat ettől.

- Ez jó ötlet Marie. Aztán viszem Csipkerózsikát, hogy ki tudja aludni a mai nap fáradalmait - mondta nevetve, majd a többiek is csatlakoztak hozzá.

- Helyes. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mi legyen - mondta Randolph komolyan, de aztán rám mosolygott.

Tristan elindult velem a karjaiban, én pedig megnyugodtam, hogy van hova lehajtanunk a fejünket éjszakára. Jamesen is láttam, hogy már kevésbé gondterhelt, aminek nagyon megörültem. Ettől, és az ütemes ringatózástól, a biztonság érzetétől valószínűleg már azelőtt elaludtam, hogy az ajtó küszöbét átléptük volna.

Az éjszaka újabb rémálmok gyötörtek. A vörös szempárhoz most már egy szőrös test is tartozott. A szempár rám meredt, és vicsorgás hangja ütötte meg a fülem. Menekülni akartam, menekülnöm kellett, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Tudtam, hogy Logan néz rám, de a tekintetében mintha más személy is beférkőzött volna, akit én nem ismerek.

A szörnyeteg egyre jobban vicsorgott rám, aztán egyszer csak éles fény vakított el minket. Logan megrémült a fény okozójától, és elfutott a sötétbe. Én megdermedtem és csak bámultam, amíg a szemem hozzá nem szokott a világossághoz, aztán csak döbbenten néztem tátott szájjal. A fényáradat egy nőből jött, aki egyre közelebb jött hozzám. Fekete haja hullámokban omlott a vállára, a szeme fekete, mint a szén.

Nem nézett rám, Logan után fordult a tekintete, amiből sütött a színtiszta gyűlölet. De aztán ellágyultak a vonásai, ahogy felém fordult. A szája mosolyra húzódott, és csak közeledett. A mosolygós arctól melegség árasztott el, és úgy éreztem nem félek. Soha többé nem kell félnem. Hozzá akart érni az arcomhoz, de mikor már csak egy hajszálnyira volt tőlem a keze, eltűnt. A nő semmivé foszlott, ezer meg ezer csillagra hullott szét.

- Ne! Anya! - ezzel a kiáltással ébredtem.

Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Anya? Ő lett volna az anyám? Az igazi anyám? Nem tudtam, nem értettem, hogy miért mondtam. Egyáltalán miért álmodtam ezt? Annyi kérdésem volt, és azt éreztem, hogy néhányukra nem fogok választ találni. Ülőhelyzetben voltam az ijedtségtől, és percekig csak ziháltam, azt hittem megfulladok.

Aztán nedvességet éreztem az arcomon. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a könnyeimet eresztettem szabadjára. Nem tudtam miért sírok, mégis egyszerre éreztem félelmet, szomorúságot és megkönnyebbülést. Igyekeztem mihamarabb megnyugodni és összeszedni magamat. Miután sikerült, körülnéztem. Először nem értettem semmit, hogy hol vagyok, vagy hogy kerültem oda. De eszembe jutottak az előző napi események, és újra elfogott a rettegés.

Hogy eltereljem a figyelmem, körülnéztem. Egy átlagos tinédzserfiú szobájának véltem a helyiséget. A falakon nem lógott poszter, nem is volt lefestve, hanem látszott a faanyag. Az ágy az ajtóval szemben volt az egyik ablak alatt, mellette éjjeli szekrénnyel. Sarokszoba volt, így két falat is beborított az ablak, ezáltal rengeteg fényt engedve be a szobába. A szemben lévő sarokban egy fiókos komód volt, rajta néhány kép és emléktárgyak. A kis éjjeli szekrényen megláttam egy pohár vizet. Gondoltam nekem rakták ki, hogy ha megszomjaznék amikor felébredek. Meghatott ez a gondoskodás, még akkor is, ha gyerekkorom óta ismertem a ház lakóit. Mert hát kinek másnak, mint Tristannek lehetett ez a szobája. Ugyanolyan volt, mint Tris lelkileg. Visszafogott és szerény, hiába mutatta magát annyira erősnek.

Úgy gondoltam épp ideje lenne lemenni a földszintre. Már csak abból is, hogy mennyire világos volt odakint rájöttem, hogy mennyire későre járhat az idő. Meglepően és frusztrálóan világos volt. Lassan kikeltem az ágyból, hogy rendesen kinézhessek az ablakon. Minden egyes mozdulatra sajgott a testem. Azt hittem, hogy fitt vagyok, de a tegnap esti futástól és idegességtől görcsbe állt minden testrészem és izomlázam lett.

Amint kipillantottam, elállt a lélegzetem. A környéket vastagon borította a fehér hótakaró. Gyönyörű volt, és vakító. Szinte gyereknek éreztem magam, ahogy nőtt bennem az izgatottság, ugyanakkor felnőttnek is a lelkemben szétáramló nyugalomtól. De nem értettem, hogyan eshetett ennyi hó egyetlen éjszaka alatt. Fura volt számomra, de végülis az államok északi részén voltunk, és hát ma már semmi sem tűnt normálisnak. Ez miért lett volna az?

Megfordultam, és hirtelen furán éreztem magam. Lenéztem, és rájöttem, hogy hálóingben vagyok. Nagyon megijedtem, nem tudtam, hogy ki öltöztethetett át. Csak reménykedhettem abban, hogy Marie, Gabriella, vagy a másik lány volt az. Bár azért legbelül éreztem, hogy egyik fiúnak se lett volna túl nagy bátorsága mindezt megtenni.

Nem öltöztem át, kivételesen élveztem, hogy hálóruhában lehettem, így indultam a földszintre. Amikor kiléptem a hálószoba ajtón az emeleti folyosóra, édes illat csapta meg az orromat. A mézes sütemény és a frissen vágott fa egyvelege töltötte be az egész házat. Olyan mélyen szívtam be a levegőt, amennyire csak tudtam, hogy megtöltse az egész tüdőmet ez a gyerekkori emlékeket idéző csoda.

Ahogy mentem a folyosón a lépcső felé, aztán ahogy lépkedtem le a fokokon, a falon családi fotók sorát néztem. Mindegyiken Tristant, Randolphot, egy nőt, és egy lányt láttam. Hol pecázás közben, valahol karácsonyi ünneplés közben fotózták a családot. Rengeteg kirándulást, családi eseményt, vagy a gyerekek játszadozását megörökítették, mintha csak az időt állították volna meg. De észrevehető volt, hogy ahogy múlt az idő, úgy lassacskán eltűnt a képekről először a kislány, majd a fiatal nő is.

A nőről azt gondoltam, hogy Tristan anyukája, a kislányról viszont fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Nem gondoltam, hogy esetleg Trisnek lett volna nővére, vagy húga. Ahogy viselkedett a két lány, Gabriella és a másik, gondoltam talán egyikük lehet. Aztán egyszer csak megláttam egy fekete-fehér képet.

Szülők a gyermekeikkel. Ikreik voltak. A nő félelmetes mása volt az álombelinek. Mindketten mosolyogtak, de nem tűntek teljesen boldognak. A szemükben félelem csillogott. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogy néztem ki kiskoromban. Az álszüleink nem csináltak rólunk gyerekkori képet. Egyet sem. Aztán lepergett előttem egy emlék. Tristannel mindig együtt voltunk. A szülei mindig elvittek mindenhova.

- Áh, jó reggelt Katie - lépett mellém James. - Jól aludtál? Gyere, kész a reggeli.

Nem akartam gondolkodni, de nem értettem semmit. Ha mi voltunk azon a képen Jamesszel, és ez Tristanék háza, akkor mit keresett itt az a családi fotó? És talán én voltam az a kislány a többi képen Tristannel és a szüleivel? Mi a fene folyik itt?

Ahogy leértem a földszintre James nyomában, megszámlálhatatlan szempárral találtam szemben magam. A fiúk a kisasztalt ülték körbe Randolphfal, Gabriellával és a másik lánnyal. Marie a konyhában sündörgött, hogy megterítse az asztalt a reggelihez. Megéreztem a rántotta és a frissen sütött kenyérnek az illatát. A gyomrom azonnal megkordult az ínycsiklandó látványra és illatra reagálva.

- Úgy hallom, valaki nagyon éhes - szólalt meg Dylan mosolyogva, aztán reményekkel telve tekintett Marie felé. - Akkor ehetünk?

- Igen, vályúhoz.

Mindenki meglódult az étkezőasztal irányába, míg én igyekeztem túlesni a zavaromon. Tényleg éhes voltam, rég nem ettem már. Jó volt nézni, ahogy életre kelt a ház. Az egész társaságon mosoly és jókedv lett úrrá, ami átragadt rám is elfeledtetve minden eddigi gondolatomat. Ráérek még a bajokkal foglalkozni, hisz olyan kevés időnk van, amit a jóra fordíthatunk.

- Jól aludtál? - lépett mellém Tristan.

- Igen, köszönöm. Mintha kiütöttek volna - nem akartam elmondani neki a rémálmomat.

- Ennek örülök. Remélem láttad odakint a havat, és felkészültél mindenre - vigyorgott rám cinkosan.

- Öhm... felkészülni? Mégis mire?

- Tudod, amikor ilyen hirtelen változás áll be az időjárásban, az azt jelenti, hogy Lucius egy időre megfutamodott. Tehát most egy darabig nem kell tartanunk tőle, és pihenhetünk egy kicsit, új erőre kaphatunk, és neked sem kell félned - nézett rám gyengéden, amitől valamilyen okból kifolyólag libabőrös lettem.

- Ez tényleg megnyugtat. Főleg a tegnapiak után.

- Reméltem is - mosolygott Tris elégedetten. - Akkor most reggelizzünk, aztán leülünk megbeszélni a dolgokat. Utána viszont játék.

- Egy pillanat. Játék? - kérdeztem meglepetten. Ilyen helyzetben még játszani is tudnak? Ahelyett, hogy terveket kovácsolnának, vagy nem tudom, bármit.

- Majd megbeszéljük, de most már irány enni, mert éhes vagyok, és le merném fogadni, hogy te sem vagy másképp ezzel - válaszképpen a gyomrom kordult egyet, mire Tristan megfogta a kezem és maga után húzott az asztal felé.

A fiúk hagyták, hogy mi lányok szedjünk először a hatalmas adag tojás rántottából és a frissen sült zsemléből és kenyérből. Aztán láttam, hogy mi is volt ennek az igazi oka. Utánunk olyan gyorsan kapkodtak, hogy mindenki a lehető legtöbbet szedhesse magának, hogy az étel szempillantás alatt elfogyott az asztal közepéről. Mire felocsúdtam, már mindenki javában falta a mennyiséget, amit sikerült a tányérjára menekítenie.

Magamban felkuncogtam, mert olyanok voltak, mint a gyerekek. Persze kivéve Randolphot. Ő méltóságteljesen evett. Csak most láttam rajta igazán, hogy milyen idős és bölcs valójában. Nagyon kedveltem őt, és bántam az előző esti viselkedésemet vele szemben. Nem ezt érdemelte tőlem. Ugyanakkor látszódott, hogy nem neheztel rám. Valószínűleg megérezhette, hogy figyelem, mert felém fordult és rám mosolygott.

Hamar befejeztük a reggelit, amit csendben ettünk meg. Legalábbis nem beszélgettünk, viszont a csámcsogást talán még a rezervátumban élők is hallották, amit a fiúk adtak ki magukból. Szinte magam előtt láttam a gyermeki önmagunkat, ahogy ültünk ennél az asztalnál az uzsonnát fogyasztva és Randolph meséit hallgatva, amikből sok mindent tanultunk.

Aztán mindenki egyszerre pattant fel az asztaltól, hogy a konyhapultra tegyék a koszos edényeket, aztán cinkosan egymásra sandítva indultak meg a bejárati ajtó felé.- Megállni - dörmögte Randolph. - Előbb tanácskozás.

- Jajj, ne már apa - mondta Tris egy kisgyerek könyörgő hangján. - Előbb hadd érezzük jól magunkat, aztán tanácskozunk. Kérlek.

A családfő végignézett a csapaton, és gondolkodott. Láttam rajta, hogy alig bírja ki nevetés nélkül, de azért méltóságteljesen megadta az engedélyt arra, hogy a fiúk kimenjenek játszani a hóba. Nem is kellett nekik kétszer mondani. Úgy, ahogy voltak, trikóban és nadrágban feltépték az ajtót, és úgy rohantak, mintha kergetnék őket.

Hirtelen megijedtem, hogy milyen hiányos öltözékben vannak odakint a hidegben, és utánuk akartam rohanni, hogy legalább öltözzenek fel rendesen, de mielőtt megszólalhattam volna, Tristan visszajött és megállt előttem. A szeme csillogott, amit először a jókedvnek, a hidegnek és a mozgásnak köszönhetőnek hittem, de megláttam benne a huncutságot, és azon kaptam magam, hogy már a vállán vagyok és úgy cipel ki a hidegbe.

A szívem vadul vert és sikítoztam, hogy tegyen le. Segítségért kiabáltam, de persze mindenki nevetett velem együtt. Mindez hirtelen jött örömmel töltött el, amitől nem éreztem a hideget sem. Amikor már kinevettem magam, és kezdtem elfáradni Tristan vállán, már komolyabban kérleltem, hogy vigyen vissza a házba, és akkor már kezdtem kicsit fázni is.

Csak azt láttam magam körül, hogy a fiúk egymással birkóznak és hócsatát vívnak. Minket sem kerültek ki, de Tristan odafigyelt, hogy le ne ejtsen. Egy kicsit aggódtam, hogy esetleg nem lettem-e nehéz neki, vagy hogy egy rossz mozdulat, és ha nem is mindketten, de én biztosan a földön kötök ki. Aztán elindult vissza a ház felé, amitől megkönnyebbültem.

- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki - vigyorgott rám ragyogó tekintettel, miután letett a küszöbön.

- Nem haragszom, de fel kellene öltöznötök, mert így le fogtok betegedni - mondtam végigpillantva rajta. Még csak cipő, vagy zokni sem volt rajta.

- Ne aggódj Bella. Mi nem vagyunk olyas fajta emberek - mondta somolyogva, aztán egy cinkos kacsintás után visszarohant a társaihoz, nehogy kimaradjon a mókázásból.

Még elnéztem őket egy darabig. Nem is tudnám megmondani pontosan az okát. Talán ilyen lehetett, amikor egy anya nézi a gyerekeit, miközben azok jól érzik magukat, és boldogoknak tűnnek. Jó volt látni a felhőtlen vigyort James arcán, ahogy minden gondját-baját elfelejti. Régen láttam ilyennek, és tudtam, hogy akármi lesz is, végre megtalálta önmagát. Már nem egy elveszett kisfiú, aki nem találja a helyét. Otthont talált, ami mindennél fontosabb volt a számomra.

- Katie, remélem veled azért még tudok beszélgetni – szólalt meg Randolph a hátam mögött.

- Persze – válaszoltam.

- Akkor kérlek, ülj ide és ne ácsorogj az ajtóban egy szál hálóingben. El is feledkeztem az öltözékemről. Becsuktam a bejárati ajtót, és leültem Randolph-fal szemben az ülőgarnitúrára. Kicsit zavarban voltam, nem tudtam pontosan miről is akar velem beszélgetni, de azt tudtam, hogy az elkövetkezendő percekben rengeteg kérdést fogok neki feltenni.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, Randolph is csak bámult maga elé, mint aki próbálja összeszedni a gondolatait. Nem sürgettem, hagytam, hogy ő kezdjen bele a mondandójába. Bár alig vártam, hogy megkaphassam a várva várt válaszokat.

- Úgy érzem, sejted, hogy miről szeretnék veled beszélni, de azért mégiscsak belekezdek - szólalt meg végül. - Tegnap este a szüleitek felhívtak. Eléggé aggódtak. Nem tudtam, hogy úgy jöttetek el, hogy nem szóltatok nekik.

- Úgy érted Annie és Daniel? - kérdeztem vissza. - Én a magam részéről egy jó ideig nem tudtam megszólalni tegnap este, így nem is mondhattam nekik semmi.

- Bella, tudom, hogy mérges vagy rájuk, és megértelek. De akár tetszik, akár nem, ők vigyáztak rátok, és neveltek fel titeket.

- Igen. Ezzel már csak annyi a gondom, hogy hazugságban, ami mindennél jobban bánt, mert bíztam bennük.

- Ahogy édesanyátok is - a szóra megrezzentem. - És nem tehettek mást. Azért hazudtak, hogy megvédjenek titeket, ezt kellett tenniük.

- Azzal, hogy hazudnak? Ezzel csak rontottak a helyzeten. Hiszen így kerültünk ide, és jutottunk bajba.

- Ami részben nem történt volna meg, ha nem futsz eszeveszetten az erdőbe a fiam után - mondta ellenségesen. - De nem akarok szemrehányást tenni, mert örülök és köszönöm, hogy ilyen aggodalmat érzel Tristan iránt. Mégis szeretnélek megkérni, hogy hívd fel Annie-t és Danielt.

- Ne haragudj Randolph, de nem akarok velük beszélni, és egyelőre hallani sem szeretnék felőlük - mondtam a témát lezárva. Gyerekkori tanítom elmosolyodott magában felidézve, hogy milyen makacs természet vagyok, hiszen kicsinek is az voltam. - Viszont ha már a szülők kerültek szóba, szeretnék kérdezni valamit.

Randolph sokáig nem szólt - vagy csak nekem tűnt soknak. Eleinte még reménykedve nézett rám, hátha meggondolom magam, de kezdett rájönni, hogy több kellene ahhoz, hogy engem meg tudjon győzni bármiről is. Mélyet sóhajtva, mint aki feladta a küzdelmet, bólintott.

- A lépcsőn lefelé jövet láttam a képeket, és az egyikükön megakadt a tekintetem - kezdtem bele gondolkodva. - A fekete-fehér képen...

- Ti vagytok az igazi szüleitekkel - segített ki Randolph, ahogy elakadtam, mert nem tudtam hogyan is kérdezzek rá. - Születésetek másnapján készült. És egy nappal azelőtt, hogy Rose Annie gondjaira bízott.

- Éjjel az édesanyámmal álmodtam - böktem ki végül, mint aki nem hallotta az utolsó mondatokat. - Logan meg akart támadni, de Ő megvédett tőle. Aztán hirtelen eltűnt, mintha semmi se lett volna. Nem értem, még soha nem láttam őt, akkor hogy álmodhattam vele?

- Rose nagyon szeretett titeket és szeret is a mai napig. A szelleme mindig veletek volt, bármerre is jártatok. Valószínűleg csak most döntött úgy, hogy tudatja veled, hogy soha nem hagy el.

- Jamesnek is lehettek ilyen álmai? - jutott eszembe a bátyám felhőtlen arca.

- Nem hinném. James nem olyan érzékeny az ilyen dolgokra, mint te, és neki fizikális képessége van, nem mentális.

- Tehát ha találkozni akarok az édesanyámmal, akkor azt csak álmomban tehetem meg?

- Egyelőre igen, de majd lesz alkalmad ténylegesen is találkozni vele. De addig is még nagyon sokat kell tanulnod.

Hirtelen izgatott lettem, és fejben már el is kezdtem sorolni a kérdéseket, amiket fel szerettem volna tenni életem adójának, ha majd eljön a pillanat. De addig is Randolph-tól kellett megtudnom néhány dolgot.

- Még valamit szeretnék kérdezni. A fekete-fehér kép miért van itt nálatok?

Randolph mélyet sóhajtott, mint akinek nehezére esne válaszolni. Láttam az arcán, hogy keresi a megfelelő szavakat. Türelmesen vártam, mert tudtam, hogy nagyon szerette a szüleimet. Elég volt csak ránézni, amikor róluk beszélt. Olyankor mindig csillogni kezdtek a szemei.

- Rose nem csak értetek, de az örökségetekért is aggódott. Megkért, hogy vigyázzak a házra és tartsam rendben a környékét, hogy ha eljön az ideje, akkor rendes körülmények között jöhessetek haza.

Hirtelen nem értettem, hogy miről beszél. Bármikor találkoztunk vele és Tristannel, amíg még kicsik voltunk, szinte le sem vette a szemét rólunk. Vagy itt voltunk ebben a házban, vagy odakint, de mindig együtt. El nem tudtam volna képzelni, hogy amellett, hogy minket tanított és a fiát nevelte, hogyan tudott rendben tartani egy házat? Aztán, mint derült égből villámcsapás, a fejembe ötlött valami.

- Ezt úgy érted, hogy...

- Igen - vágott közbe Randolph, amint meglátta rajtam a megvilágosodás jeleit. - Ez a ti házatok, itthon vagytok. Amikor kicsikként átjöttetek, akkor sohase vendégségbe, hanem mindig haza - láttam rajta, hogy a múltba réved, aztán kinézett az ablakon, amin keresztül megláthatta a fiúkat, ahogy a hóban birkóznak. - James részben ezért is olyan nyugodt most. Érzi, hogy a lelke otthon van.

Csakis igazat adhattam neki. Eszembe jutott, amit az ajtónál gondoltam a testvéremről, és ez sokkal jelentősebb bizonyíték volt számomra bármi másnál, mert ismertem őt, mint a tenyeremet. Nem csoda, hiszen ikrek a tegnapiak után is már biztos lehettem benne, hogy tényleg ikrek vagyunk. Mindent éreztem, amit ő.

De aztán több minden a fejembe szökött. Ezek szerint édesanyámat ebben a helyiségben ölte meg az az elvetemült gyilkos. Itt folyt ki a vére, és itt lehelte ki a lelkét. Beleborzongtam a gondolatba, és kirázott a hideg. Aztán arra gondoltam, hogy ha visszajövünk Jamesszel, akkor hogy fogunk elférni? Így se tudtam, hogy a többiek hol aludtak, ami gyorsan elkezdett zavarni.

- Nem kell aggódnod, kényelmesen el fogunk férni - szólalt meg Randolph, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. - Feltéve, ha el nem küldesz minket.

- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan - mondtam hüledezve. - Eszemben sincs elküldeni titeket, sőt. Én érzem magam betolakodónak, aki csak kitúr benneteket.

- Csak hogy te nem vagy betolakodó, mert ez a terület a tiéd - szólalt meg hirtelen Tristan az ajtóban.

- Én itt szeretnék maradni, és ahogy elnéztem James is persze anélkül, hogy nektek el kellene mennetek. Meg azt szeretném, ha kényelmesen elférnénk.

- Emiatt nem kell aggódnod, szerintem ezt könnyedén meg tudjuk oldani - jegyezte meg James, aki hirtelen megjelent a küszöbön, mintha a semmiből bukkant volna elő. - Lenne egy javaslatom. Mi lenne, ha hozzáépítenénk még a házhoz? Lucius most egy darabig úgysem jön vissza, egy ideig nyugtunk lesz. Gyorsak és ügyesek vagyunk, hamar készen leszünk.

- De James, tél van és jéghideg - mutattam kifelé emlékeztetve, hogy mit is jelent még, hogy az ellenség messze jár.

- Igen hugi, de amint látod, nem fázunk, és megoldhatjuk, hogy az építkezésbe ne szóljon bele semmi.

- Jó, de még így sem lennénk elegen.

- Ugyan már - jelent meg Simon is az ajtóban. - Itt vagyunk mi is. Segítünk, és amondó vagyok, hogy találunk még segítséget. Fogadni mernék, hogy a rezervátumból mindenki átjön, aki csak tud.

- Akár több szobát is építhetnénk még a házhoz - hezitáltam. - És akkor mindenkinek lenne itt saját helye.

- Mintha egy új család lennénk - mondta Tony nagy vigyorral. Nem sokkal ezelőtt jött be a többiekkel.

- Már így is, már most is egy család vagyunk - Tristan meglepően meghitt mosollyal nézett rám.

- Szuper, akkor holnap neki is kezdhetünk - éljenzett nagy lelkesen Timothy.

- Egy pillanat gyerekek - jött hirtelen Marie. Észre se vettem, hogy végighallgatta a beszélgetésünket. - Holnap elkezdhetitek tervezni, de első a tanulás. Az iskolából nem maradhattok ki. Délutánonként majd csinálhatjátok.

- Igen, ebben egyetértek - álltam Marie mellé. Tényleg nem akartam, hogy bárkinek baja legyen ebből, és én sem akartam hiányozni.

- Rendben, de csak azért, hogy nyugtunk legyen tőletek - bökött oldalba James.

Boldogok voltunk mindketten. Hamar megvitattuk a dolgokat. A fiúk már aznap nekiálltak megtervezni a szobákat, és kitalálták, hogy a ház melyik oldalához is tudnának könnyebben építeni. A banda másik fele elment embereket toborozni, akik lehetőleg eljönnek segíteni. Csak este jöttek vissza, szerencsére remek hírekkel. A rezervátumbeliek mind szabaddá teszik magukat minden délutánra, hogy el tudjanak jönni. Így álltunk neki újjáépíteni nem csak a házat, de a családomat is. Az új családomat.