Az álmok valóra válnak: 4. fejezet

4. fejezet: Segítség
Otthon nem meséltem el senkinek, hogy mi történt, és arra a kérdésre is, hogy miért érkeztem olyan korán, csak azt feleltem, hogy elfáradtam, és Becky-t felhívták, hogy haza kell mennie. Pedig valójában az történt, hogy megkértem Becky-t, vigyen haza. Nem akartam sem kórházba menni, vizsgálatra, hogy tényleg nincs-e semmi bajom, és azt sem akartam, hogy az egész város körül vegyen. Nem tudtam ki ismeri a szüleimet, és nem akartam, hogy megtudjanak bármit is.

Persze Greg akart hazahozni, de nem engedtem neki, mert nem akartam, hogy félreértse. Csak gondolkozni szerettem volna, hogy ki lehetett az, aki szándékosan el akart ütni, főleg most, karácsony közeledtével. Nem voltak riválisaink, ellenségeink, legalábbis úgy tudom, hogy a családomnak nincs. Nekem egyedül Cas volt az, akivel nem jöttünk ki, de neki még jogosítványa sem volt, és Becky-ékkel együtt jött ki az étteremből.

Azért is nem mondtam otthon el senkinek semmit, mert láttam a szüleimen, hogy mennyire boldogok. Mosolyogva ölelték át egymást, viccelődtek, mintha még mindig tinédzserek lennének. Nem volt szívem megfosztani őket az örömtől. És elköltözni sem akartam, hogy megint új helyen kössünk ki, amikor végre megtaláltam a helyemet Becky, Randolph, az iskolatársaim, és főleg Tristan mellett. Így tehát úgy döntöttem, hogy elfelejtem ami történt. Legalábbis megpróbálom kiverni a fejemből azokat a mély, világos szemeket, amik beleívódtak a fejembe.

Nem csodálkoztam, de a következő napokban újra rémálmok gyötörtek. Annak a szörnynek,amelyik üldözött, most nem vérben úszó, vörös szemei voltak, hanem olyan kék szemei, mintha csak az eget szívta volna magába. Ugyanúgy futottam előle, de mégis vártam, hogy elkapjon. Vágytam rá, hogy a közelembe érjen, hogy hozzám érjen, annak ellenére, hogy legbelül tudtam, ez nagyon nem helyes. Ahogy régebben, úgy most is vicsorgott, mint valami vadállat, ami szét akar tépni. De aztán egyre többen lettek. Viszont nekik nem kék volt a szemük, hanem ugyanolyan vörös.

Hajnalban a párnámba fojtottam a sikolyomat. Csak azután jöttem rá, hogy még mindig lihegek, és jóformán fulladozom. Akkor láttam, hogy a takaróm annyira rám csavarodott, hogy elszorította a mellemet. De nem csak ez, hanem a sírás is fojtogatott. Amikor végre sikerült lerángatnom magamról az izzadtságtól nedves takarót, James jött be hozzám kopogás nélkül. Aggódva méregetett, miközben állt az ajtóban, de aztán beljebb merészkedett. Nyilván úgy gondolta nem kerültem sokkos állapotba. De meg is ijedtem, azt hittem, hogy a szüleink is meghallhatták, amit James. Bizonyára észrevette rajtam az aggodalmam, mert azonnal megszólalt.

- Nem kell aggódnod, anyáék nem hallották meg. Minden rendben?

- Bár mondhatnám, hogy igen, de nem - mondtam halkan.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte James azon a hangján, amiből mindenki rájöhet, hogy a jó báty szerepét tölti be. Erre nem mondtam semmit, csak nekikezdtem annak, ami a szívemet nyomta.

- Nem mondtam igazat amikor Becky hazahozott. Ha minden jól ment volna, akkor este jöttem volna haza.

- Gondoltam, hogy nincs minden rendben. Láttam a szemedben, de nem szóltam, hátha majd magadtól kibököd. Mi történt?

- Amikor mentem az étterem felé, ahol találkoztunk volna a lányokkal, abban az utcában egyszer csak egy éles hangot hallottam, odafordultam, és egy kocsi jött felém. Ha egy srác nem lök el, akkor most nem beszélgetnénk itt, hanem valószínűleg már a temetést szerveznétek.

- Micsoda? El akartak ütni? - kérdezte James fehérre vált arccal. Csak most jöttem rá, hogy eddig nem maradtunk annál tovább, mint hogy az álmaim előjöttek. Most pedig egy szót sem szóltam anyáéknak. James-nek sem mondtam volna semmit, ha nem tudom, hogy átlát rajtam, hogy számára én egy nyitott könyv vagyok.

- Úgy tűnik igen, de anyuéknak egy szót sem szólhatsz erről.

- Katie! Anyáéknak tudniuk kell erről. Nem szabad elhallgatnunk. Mi lesz, ha megismétlődik egy ilyen kísérlet? Nem biztos, hogy akkor is meg fogsz menekülni.

- Nem lesz bajom, de nem szeretném most elvenni tőlük ezt a boldogságot. Te is láttad, hogy milyen boldogok voltak ma délután.

- Igen, tudom, de Katie, máshol is azok lehetnek.

- James, hát nem érted? Tizenegy éven keresztül menekültünk, amint elmeséltem a rémálmaimat. Ha most is ugyanezt tesszük, akkor életünk végéig meneküljünk? Ugyan hol lehetnénk mindnyájan boldogok?

James gondolkodva nézett, láttam rajta, hogy tudja, van valami abban, amit mondok. Hirtelen arra gondoltam, hogy el kellene mennünk a rezervátumba, hogy fényt derítsünk néhány dologra. A rezervátumban három törzs állt össze, de csak az egyik, a paiute-törzsből való indiánokkal voltunk a legtöbbet. Ebből a tözsből származik Tristan is a fiúkkal. Tudtam, hogy James is ugyanezen gondolkozik, így megbeszéltük, hogy a következő hét pénteken átmegyünk hozzájuk.

A hétvége további része James részéről és az én részemről is színészkedéssel folytatódott. Próbáltuk eljátszani a szüleink előtt, hogy minden rendben van, és végre normális, gondtalan életünket élhetjük. Elég nehezen ment, mivel még soha nem hazudtunk nekik. Ebből kifolyólag nem egyszer megkérdezték tőlünk, hogy mi a bajunk, és hogy történt-e valami. Aztán a végén mindketten a saját szobánkba rejtőztünk mondván, hogy a házi feladatot csináljuk. Csak vacsorázni mentünk le a földszintre, majd mivel kora reggel óta ébren voltam, korán ágyba bújtam. Nem akartam másnap úgy kinézni az iskolában, mintha zombi lettem volna.

De sajnos még így is korábban ébredtem, mint szerettem volna. Megint álmodtam, de ez most teljesen más volt. A családom körében voltam, de egyszer csak a szüleim semmivé foszlottak, porrá váltak, mintha soha nem lettek volna. Helyettük kettő más, idegen ember jelent meg. Egy férfi és egy nő, akik valószínűleg egy pár lehettek, annyira összeillettek, de őket nem ismertük. James-szel kérdő pillantást váltottunk, hogy kik lehetnek ezek, de amikor visszapillantottunk rájuk, mögöttük lómagasságban öt csillogó szempár nézett ugyanúgy ránk. Éreztem, hogy nem vagyunk veszélyben, mégis féltem, és hihetetlen fájdalmat éreztem a szívem környékén. Mintha kitépték volna.

Amikor felébredtem, még csak nem is világosodott, sehol nem hallottam mocorgást. Mivel nem rémálom volt, és nem sikoltottam, így még James-t sem ébresztettem fel. Az óra éppen négy órát mutatott, amikor rápillantottam. Túlságosan is korán volt, de visszaaludni már nem tudtam. Így nekiálltam, hogy írjam a naplómat, amit már amúgyis azóta írok, hogy megtanultam írni. Valamiért az volt az érzésem, hogy meg kell örökítenem az életemet. Úgy voltam vele, hogy feleslegesen semmiféle képpen nem írom, hiszen mindennek van valami oka. Ha mást nem, legalább amikor öreg leszek - márha megérem azt a kort - visszaolvashatom, mit éreztem ekkor.
Persze még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjam, és azóta, hogy majdnem elütöttek, úgy gondolom, hogy ha bármi lesz is, akkor majd valaki másra hagyom ezeket a naplókat. Majd az az illető eldönti, hogy mihez kezdjen velük. Tristan is eszembe jutott, hogy vajon mikor jön végre iskolába, és úgy döntöttem lesz ami lesz, nem fogom neki elmondani az autós incidenst és az ismeretlen fiút.

Amikor ismét ránéztem az órára, meglepődve láttam, hogy nemsokára csörögni fog az ébresztő, amit azonnal ki is kapcsoltam, és gyorsan elmentem zuhanyozni és fogat mosni mielőtt még James elfoglalná több órára a fürdőt. Akkor hallottam meg a motoszkálást, amikor kiléptem a zuhanykabinból. Nyilván James toporgott az ajtó előtt rám várva, de nem szólt egy szót sem. Gondolom valószínűleg azért, mert így is volt elég bajunk, nem akart még egy lapáttal rátenni.

De egy rossz szavam sem lehetett rá. Fölhívta Stellát, hogy ne jöjjön érte iskola előtt, hogy velem akar jönni, mert szükségem van rá, a lelki támogatásra. Így mosolyogva köszöntünk el anyuéktól, hogy aztán búskomor arccal induljunk el a biztonságot nyújtó sötétített ablakok mögött az iskolába, ahol tovább kell játszanunk a gondtalan testvérpárt. Becky-ék miatt azért jóval nehezebb lesz. Bár azt nem tudom, hogy ők látták-e az ismeretlen fiút, vagy sem, de szerintem nem.

Az a fiú is folyton a fejemben jár. A lelkemig hatoló pillantása, a komoly, érzéketlen mégis érzelmes tekintete elfelejthetetlen a számomra. Az pedig, hogy hogyan állította meg a kocsit, az egyszerűen megfejthetetlen. Még azon is elgondolkoztam, hogyan hívhatják. Mindenféle név eszembe jutott, aztán úgy döntöttem, elfelejtem egy időre a fiút. Logikusan átgondoltam, és rájöttem, nem érdemes miatta törnöm a fejem egész álló nap, folyamatosan. De hát velem kapcsolatban mi volt az, ami logikus?

A töprengésemből az iskola látványa vert fel. Amikor az erdőn át jöttünk, már automatikusan nem néztem semerre sem, mert már két hete nem láttam a farkast. Bár ma reggel éreztem akkor valami bizsergést, mintha mégiscsak figyelne valaki, de leintettem belső énemet. Most pedig azon aggódtam, nehogy túl hamar összefussak a lányokkal, vagy ha mégis, akkor ne kezdjenek el kérdezősködni. Nem akartam beszélni a történtekről. Velük legalábbis nem. Elég volt, hogy Jamesnek elmeséltem.

Azonban nem volt okom az aggodalomra, mivel nagy meglepetésemre, amikor leparkoltam a szokásos helyemre, ott állt az utolsó parkolóhelyen Tristan kocsija. Annyira meglepődtem, hogy majdnem neki is mentem, csak az utolsó pillanatban fordítottam el a kormányt. Tristan, mint a legutolsó találkozásunkkor, most is ott támaszkodott a kocsija oldalának, és engem figyelt. James valószínűleg sejtette mit akarok, vagy mire gondolok, mert egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból amint leállt, és elindult a bejárat felé. Még szerencse, hogy tud olvasni a szememből.

Olyan nagy kapkodással szálltam ki a kocsiból és zártam be, hogy több időnek tűnt, mintha nyugodtabban csináltam volna. Amint bezártam, megkerültem a másik terepjárót, és Tristan nyakába borultam. Majdnem elkezdtem sírni a megkönnyebbüléstől, hogy végre látom, tudom, hogy nem esett bántódása, és arra vágytam, hogy ugyanúgy vigasztaljon és babusgasson, mint James. Tris is ugyanolyan erősen szorított, mint én őt, bár lehet, hogy kicsit elhamarkodtam amit tettem. Elfelejtettem, hogy ő inkább néz rám úgy, mint egy nőre, mintha a húga lennék.

Felnéztem rá, és láttam a szemében, hogy ő is megkönnyebbült, ugyanakkor fájdalom is volt benne. Hirtelen ismerős volt a tekintete. A mélyreható, komoly pillantása, mintha két testben egy lélek lenne. Gyorsan elhesegettem az emlékképet, és igyekeztem Trisre koncentrálni.

- Mégis hol voltál két héten keresztül? - förmedtem rá azonnal arra gondolva, hogy mennyi pótolni valója lett ennyi idő alatt.

- Dolgunk volt - mondta komoran.

- Ennyi ideig? - eléggé ideges voltam ahhoz, hogy úgy beszéljek vele, mintha az anyja lennék.

- Igen, ennyi ideig. De én nem ezért aggódnék - mintha egyre dühösebb lett volna.

- Akkor mégis miért? A továbbtanulásod, a jövőd áll rajta, hogy mennyit jársz iskolába.

- És mi van a te jövőddel? Ha meghalsz, akkor annyi neki, már nem lesz miért aggódnod - azt hittem mindjárt elkezd velem kiabálni, bár így is eléggé fölemelte a hangját. Csak abban reménykedtem, hogy ne hallja meg senki.

- Micsoda? Miről beszélsz? - azt hittem rosszul hallok, és rossz érzéseim támadtak.

- Tudom, mi történt veled szombaton. Mégis hogy jutott eszedbe, hogy egyedül lófrálj a városban? Lehet, hogy ez egy nyugodt környéknek tűnik, de soha nem tudhatod, hogy mi vár rád az utca végén - egy kicsit kezdett megnyugodni, de még mindig dühös volt. - Már csak egy kérdésem lenne.

- Micsoda? - kérdeztem lehorgasztott fejjel, mint a rossz kisgyerek, akit fülön csíptek egy csíny miatt. Meglepően rosszul esett, hogy Tristan ilyen mérges rám.

- Hogy élted túl? Láttam a kocsit is, és ahogy néztem, eléggé ripityára tört, de te megúsztad egy karcolás nélkül.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél neki - mondtam szemrehányóan. - Egyébként megmentettek. Azt nem mondom, hogy ki és hogyan, mert nem tudom ki volt az, nem ismerem, és nem is hinnéd el, hogy hogyan mentett meg.

- Miből gondolod?

- Még Jamesnek sem mondtam el a részleteket, mert ismerem. Te miért hinnél nekem?

- Remélem ez csak egy költői kérdés volt, és nem kell rá válaszolnom - mondta hirtelen aggodalommal és fájdalommal. - De azért csak próbáljuk meg, semmit nem veszíthetsz, mert ha esetleg tényleg nem hinném el, akkor sem mondanám el senkinek.

Nem tudtam mit gondoljak. Szerettem volna elmondani neki, hiszen ő is paiute. Viszont féltem, hogy esetleg őrültnek tart. Még akkor is, ha nem mondja el senkinek, éppen elég az, ha tőle kapok célzásokat amiért bolond vagyok. De azon is elgondolkoztam, hogy ugyan miért kellene tartanom tőle, hiszen a legjobb barátom kiskorom óta. Főleg amiért ő valószínűleg többet érez irántam, talán azért nem fog kigúnyolni.

- Azt az illetőt tényleg nem ismerem. Egy idegen fiú volt. Egyszer csak a földre tepert, és amikor felnéztem, a két keze a kocsiban volt. Azokban a horpadásokban,amiket te magad is láttál... - mondtam, bár nem éppen a szemébe. Nem akartam benne látni a gúnyt, és a mosolyt, hogy milyen nevetséges vagyok, amiért ilyeneket mondok.

- Hogy nézett ki az a fiú? - kérdezte viszonylag nyugodt hangon, mire felnéztem. Nyoma sem volt sem a gúnynak, sem mosolynak a szája sarkán.

- Sötét félhosszú haja volt, világító szeme és amennyire meg tudtam állapítani egész magas volt és izmos - mondtam visszaemlékezve az idegenre és próbáltam hatni a hangomra, nehogy úgy hangozzon, hogy oda vagyok azért a fiúért. Tristannek néhány pillanatra összeszűkült a szeme, és dühös lett a pillantása.

- Katie! Ígérd meg, hogy ha megint találkozol ezzel a fiúval, vagy szólj nekem azonnal, vagy ne foglalkozz vele, és menj tőle olyan messzire, amennyire csak tudsz. Kérlek, ígérd meg.

- De miért? - hogy elkerüljem a megmentőm? Tudni akarom, hogy kicsoda, nem érdekel, hogy Tristan mennyire ellenzi.

- Csak tedd, amit mondtam. Kérlek, a saját érdekedben. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Te talán ismered? - gyanús volt, hogy úgy beszélt róla, mint aki pontosan tudja, hogy kiről beszélek.

Bármennyire is szerettem volna, nem válaszolt, mivel valaki megzavart minket. Nem akartam vele szót váltani, ma inkább elkerültem volna őt. Szerettem volna Tristannel beszélni, nem tetszett, ahogy viselkedett. Amikor csalódottságomban, mert megzavartak, csak a fejemet tudtam lehajtani. Akkor azonban azt láttam, hogy Tristan keze annyira remeg, mintha áramütés érte volna, amitől nem tud szabadulni. Megijedtem, hogy mitől lehet ilyen dühös, de aztán csak fájdalmat láttam a szemében ahogy rám nézett.

Amikor az a valaki odaért hozzánk, szerettem volna az arcába üvölteni, hogy hagyjon már békén, de még idejében vissza tudtam fogni magam, hisz senkit nem akartam megbántani.

- Szia Greg!

- Szia. Jól vagy? Hazafelé indultatok szombaton, nem a kórházba. Vagy a szüleid vittek el oda? - kérdezte Greg azonnal, mit sem törődve a diszkrécióval, hiszen nem tudhatta, hogy Tristan is tud a dologról.

- Erről nem akarok beszélni Greg - mondtam neki kurtán.

- De akkor is legelőször a kórházba kellett volna menned. Mi van akkor, ha agyrázkódást kaptál? Egyáltalán nem törődsz magaddal? Becky-t is le fogom szúrni, legalább neki lehetett volna esze. Szívem szerint a szüleiddel is jól elbeszélgetnék, hogy kicsit törődhetnének a lányukkal ahelyett, hogy annyit dolgoznak.

- Ide hallgass Greg! Becky el akart vinni a kórházba, én kértem meg rá, hogy ne tegye, csak vigyen haza. A szüleim pedig nem is tudnak a dologról, és különben is, nem is ismered őket, mégis hogy jössz te ahhoz, hogy kioktatnád őket? Téged kellene kioktatni, hogy kikotyogsz mindent, és hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába! El akarom felejteni ami történt és kész. És ha még egyszer így viselkedsz, akkor neked kell majd elmenned a kórházba és megnézheted magad. Remélem világosan fogalmaztam a számodra.

- Most miért vagy ilyen? Azt hittem, kezd kialakulni köztünk valami.

- Még ha úgy is lenne, akkor sincs jogod, hogy így beszélj olyan dolgokról, amikről semmit nem tudsz - vágtam hozzá, aztán Trishez fordultam. - Tristan, kérlek menjünk órára.

- Rendben - bólintott, közben észrevétlenül lepillantottam a kezére. Már nem remegett.

- Katie, várj! Sajnálom, csak aggódtam érted, és féltettelek. Túl sokat érzek irántad ahhoz, hogy csak úgy ölbe tett kézzel nézzem. És igazából reménykedtem a hétvégén, hátha igent mondasz egy kérdés, illetve kérésre - nézett rám bizonytalanul elpirulva.

- És mi lenne az? - kérdeztem cseppet sem érdeklődve.

- Meg szerettem volna kérdezni, hogy lennél-e a barátnőm... - ekkor eléggé megdöbbentem, és mintha Tristan egy aprót nyögött volna. Greg ezt komolyan gondolja?

- Greg. Jó formán nem is ismersz, mégis mit akarsz tőlem? Csak egyszer beszélgettünk, akkor sem olyan sokat. Nem ismersz, nem tudsz rólam semmit, és én is ugyanígy vagyok veled. Nem ismerlek - és tényleg nem.

- Majd időközben megismerjük egymást.

- Ne haragudj Greg, de a válaszom nem - lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele, de most a legkevésbé akartam ezzel foglalkozni.

- Miért nem? - kérdezte kicsit megbántódva, de meglepetten is, mintha még soha nem utasították volna vissza.

- Az előbb mondtam Greg! Nézd... Barátok lehetünk, de többet ne várj tőlem. Nem tudom a későbbiekben mi lesz, nem vagyok jósnő, de egyelőre hagyj békén az ilyen dolgokkal - muszáj volt kicsit keményebb hangot megütnöm, mire megilletődve nézett, és megbántódva. Megfogtam Tristan karját, és húztam magam után, hogy menjünk végre.

Nem néztem hátra, nem akartam látni Greg arcát. Még mindig hihetetlen, hogy ezt kérte tőlem. Mégis mit gondolt? Már ott elrontotta a dolgot, ahogy a szüleimről beszélt.

- Ne legyél ideges - szólalt meg hirtelen Tris.

- Ezt éppen te mondod, aki majdnem leharapta a fejemet?

- Baj, hogy majd megőrültem az aggodalomtól? Amikor először meghallottam mi történt, azt hittem, hogy meghaltál - olyan lágy volt a hangja, mintha csurgó méz lett volna.

- Ne beszélj te az aggodalomról - korholtam le hidegen, ami nálam rosszabb, mintha üvöltöznék valakivel. - Két héten keresztül azon gondolkoztam, hogy hol lehetsz. Nem tudtam semmit, hogy hol vagy, mit csinálsz, miért nem jössz iskolába. Úgyhogy te erről nekem ne beszélj. Különben is, hol voltál? És a fiúk is!

- Sajnálom, de időről időre el kell mennünk elintézni néhány dolgot, ami bizony előfordul, hogy több napig is eltarthat. Erről nem mi tehetünk.

- Hagyjuk, inkább menjünk be. Mindjárt csengetnek.

Az első óránk együtt volt, így Tristan előtt voltam kénytelen fortyogni. Persze kényelmetlenül érezte magát, és úgy próbált engesztelni, hogy kedves üzeneteket írt. De én csak azt akartam tudni, hogy hol voltak, és mit csináltak. Hiszen mi van akkor, hogy ha valami bajuk esik, én pedig csak napokkal, hetekkel, vagy akár hónapokkal később tudom meg, mi történt? Úgy éreztem Tristan nem tudja, hogy ez mit jelentett számomra. Nem akartam újra elveszíteni a legjobb barátom, akkor talán már örökre.

Azt is tudom, láttam rajta, hogy ismeri a megmentőmet. Meg akartam tudni, ki az, és úgy tűnik, hogy ezt csak Tristől tudhatom meg. Így az egyik üzenetére válaszolva, amiben sokadjára kért bocsánatot, azt írtam:

Megbocsátok, de csak egy feltétellel: Mondd meg, hogy ki az a fiú, aki megmentett engem, akiről meséltem neked. Tudom, hogy ismered, ne is próbáld letagadni.

Rendben, elmondom. De nem itt. Majd szünetben és olyan helyen, ahol kettesben lehetünk.

Valamiért az volt az érzésem, hogy alig várja, hogy ez megtörténhessen. Félreérthetetlen gyengédséggel szokott rám nézni, ha kettesben vagyunk, és reménnyel teli szemekkel. Amikor kicsengettek, gondolkodás nélkül az udvar felé vettem az irányt, a lelátóhoz, mert ott csak akkor vannak, ha kinti edzés folyik, ami ebben az időben jóformán lehetetlennek tűnt.

Amikor odaértünk, lelassítottam. Izgatottá váltam, hogy most megtudom a fiú kilétét. Szembefordultam Tristannel, aki mögöttem kifejezéstelen arccal kullogott. Még a szeméből sem tudtam kiolvasni semmit, olyan volt, mintha magába roskadt volna. Vártam, hogy hátha megszólal, de csak nézett furcsa tekintettel. Nem bírtam már a csöndet, és kevés időnk maradt a következő óráig.

- Szóval? Ki az a fiú?

- Nem ismerem túl jól. Néhányszor találkoztam vele, de annyit tudok róla, hogy nagyon veszélyes. Ő is, és a családja is.

- És ezt mégis honnan tudod? És ha olyan nagyon veszélyes, akkor miért mentett meg?

- Mert tudja, hogy vissza akarod majd fizetni ezt a szívességet. Hidd el, semmit nem tesznek csak úgy szimplán, szívességből. Minden cselekedetüknek van hátsószándéka - ezeket a szavakat olyan gyűlölködő pillantással mondta, hogy kicsit megijedtem tőle. - Nagyon szépen kérlek Bella, ha legközelebb találkozol vele, kerüld el őt jó messzire.

- Biztosan tévedsz, nekem nagyon jó emberismeretem van, hála apádnak, és én mondom, nem akar tőlem semmit. Most pedig kérlek mondd el, hogy hol laknak.

- Bella, nem. Nem érted, hogy csak téged akarlak megvédeni? Ne legyél ennyire naiv és önfejű. Tudom, hogy jó emberismereted van, de ők nem... - hirtelen akadt meg a hangja, mint aki rájött, hogy túl sokat mondott el, és a legnagyobb dolgot kishíján kimondta. De azért folytatta. - Ők jóformán nem viselkednek emberként. Tehát az emberismereted mit sem ér velük szemben. Egyébként apámmal is elbeszélgettem, hogy miért hagyott téged magadra.

- Apádat most hagyd ki ebből, és nem hiszek neked. És igenis találkozni akarok vele. Ha nem mondod meg hol van, akkor én magam keresem meg, de akkor nem tudom, hogy is tarthatnálak a legjobb barátomnak, amikor nem segítesz nekem - lehet, hogy túl kemény voltam, de miért nem érti meg, hogy ez mennyire fontos nekem?

- Bella, ha te képes lennél egy olyan valamiért megszakítani a barátságunkat, amit még csak nem is ismersz, akkor szerintem te soha nem is tartottál igazi barátodnak. Csak ezt hitetted el magaddal - hihetetlenül hideg hangon mondta, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- De Tris...

- Elég legyen Bella. Ne áltass se engem, és ne áltasd magadat sem. Csak sajnálom, hogy egy ilyen fekete lelkű szörnyeteg miatt kell hogy azt mondjam, befolyásolható vagy, és olyan könnyen dobod el a barátaidat, ami számomra felfoghatatlan. De akkor menj csak, keresd meg ezt a te "megmentődet". Szia.

Azzal megfordult, és vissza se nézve, elment. Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna. Elvesztettem az egyetlen, és eddig igaznak tűnt barátomat. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni ezután, de annyiban biztos voltam, hogy azt a fiút meg kell találnom mihamarabb, különben abba is bele őrülök.

A napok megint csak telte, akár csak a hetek. Tristan megint legalább egy hétig nem jött suliba, ezalatt az idő alatt is a farkas, akit látni szoktam az erdőben, máshogy nézett ki, és mást éreztem a közelségétől. Nem tudtam mi lehetne az összefüggés, de furcsa volt számomra. Közben még karácsony is eltelt, és fájt, hogy egy részét nem tudtam Trisszel, a családjával és a fiúkkal tölteni.
Miután Tris újra elkezdett iskolába járni, úgy láttam, hogy nagy erőfeszítésébe került a közelemben maradnia. Szünetekben láttam rajta a dühöt, de a szomorú csalódottság is ott volt a szemében. Néha olyan mély pillantásokkal nézett rám, amikből úgy éreztem, hogy sajnál, és hogy szeretne valamit mondani, de a dühe és a csalódottsága nem engedi.

Mivel Trisszel összevesztünk, bár a többieknek semmi közük nem volt hozzá, de a fiúk sem közeledtek hozzám többet. Ezt Beckyék nem egyszer meg is jegyezték, de én nem figyeltem rájuk. Nem akartam arra gondolni, hogy az egyetlen igaz barátomat valószínűleg elvesztettem, ráadásul nagy valószínűséggel hiába.

A megmentőmnek se híre, se hamva. Két hét telt el, és hiába kerestem többször is a városban, vagy bárhol, nem találtam. Próbáltam veszélybe kerülni, nem sikerült. A harmadik héten kezdtem feladni a keresést, és elhívtam Beckyéket, Mattet, egy barátját Jeffrey-t, és még Greget is - hátha megbékél egy kicsit - , hogy menjünk sétálni az erdőbe, ahol főleg mostanában nagyon sokat voltam, és már úgy ismertem, mint a tenyeremet.

A szüleim és James persze nem helyeselték túlzottan, hogy nap mint nap oda járok. Mostanában az egész város a hatalmas farkasról beszélt. Sokan látták, de a rendőrök nem nagyon akarják elhinni, hogy egy lónagyságú farkas ólálkodik az erdőben. Én persze nem féltem. Nem ismertem a farkast, de többszöri "együtt utazgatás" után elnyerte a bizalmamat, hiszen ha bántani akarna, akkor már régen megtette volna.

Ezt azért nem mondtam el senkinek. Ez az én titkom volt a farkassal. Bár lehet, hogy nem csak egy ilyen fenevad él az erdőben. Mostanában nem láttam azt a nagyobbik farkast, akinek a tekintetétől mindig libabőrös lettem. Egy kisebbik társa jött velem párhuzamban az elmúlt hetekben.

Minden esetre főleg hétvégenként töltöttem időm nagy részét az erdőben. Ettől persze a jegyeim egy halványival romlottak, de nem vettem tudomásul, majd úgyis kijavítom. Azért is gondoltam, hogy elhívom néhány barátomat, mert kellett a társaság. Trisszel vagy egyáltalán nem találkozunk sem a folyosón, sem máshol, vagy a közös órákon, ahol kénytelenek vagyunk egymás mellett ülni, el kell viselnünk egymást, ami nem is tudom melyikünknek volt nehezebb.

A nagy nevetéstől hirtelen felriadtam. Eltelt az idő, nem tudom mióta sétálhattunk az erdőben. Valami nagyon vicces dologról beszélgethettek a többiek, mert a rengeteg visszhangzott tőlük. Észre sem vettem, hogy Greg lépked mellettem és nagyban mesél egy történetet, amikor az apjával voltak hegyet mászni. Erre sem tudtam odafigyelni. Mind végig Tris és a megmentőm járt a fejemben, és azon gondolkoztam, vajon valóban megérte-e a veszekedés.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszerre megint úgy éreztem, mintha figyelnének a közelben. Rossz előérzetem is támadt, mintha valami iszonytató dolog történne nemsokára. Amikor körbenéztem, megtorpantam. Egy falka farkas sorakozott végig az ösvény szélén. Alig hittem a szememnek.

A többiek közvetlenül előttem torpantak meg. Még levegőt is alig vettek a rémülettől. Sejtettem, hogy ez jobban megijesztette őket, mint engem, hiszen ők nem erdőbe járók, amit nekem meg is mondtak az elején. De örültem, hogy közvetlenül előttem voltak, így a fülükbe tudtam suttogni. Szerencsére megvolt a lélekjelenlétem.

- Lassan, nagyon lassan hátráljatok, de ne forduljatok meg. Amint legalább húsz lépésnyi távolságra vagytok tőlem, forduljatok, és fussatok ahogy csak tudtok - nyomatékosítottam nekik.

- De Katie, mi lesz veled? - kérdezte Becky alig hallhatóan. Láttam rajta, hogy közel van a sokkhoz.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. Nemsokára megyek utánatok, de ha most nem mentek, akkor nagy baj lesz. Induljatok, és ha elkezdtetek futni, addig meg ne forduljatok, amíg legalább az első házat meg nem látjátok. Nyomás.

Lassan, de reszketve elindultak a többiek. A szemem sarkából láttam, hogy Greg egy kicsit sem tétovázott, és halott sápadtan meredt a farkasokra. Közben én is tettem egy lépést, de előre, mint aki fellép a farkasok ellen. Legalább egy valaki kellett volna így is, aki marad és viszonylag szembeszáll velük, különben mindannyiunkat megöltek volna. Ha már egy olyan egyént látnak a farkasok, akik nem hátrál, és nem ijed meg tőlük, már akkor megtörik a magabiztosságuk és nem támadnak azonnal.

Amikor meghallottam, hogy a többiek fordulnak, és futnak, én sem tétlenkedtem. Ez idő alatt elértem az ösvény másik oldalát, így fogtam magam, és elkezdtem futni a sűrűbe. Nem néztem hátra, csak reménykedhettem, hogy a farkasok engem követnek, hisz én voltam közelebb hozzájuk.